2008. november 27., csütörtök

rakgyogyitas.hu

Kérdése:
1974. március 5-én születtem, 34 éves múltam. 2008. október 14-én műtött dr. Czirják Sándor agydaganattal. A daganat a jobb homloklebenyem több mint egyharmadát foglalta el. A szövettan szerint oligodendroglióma grade II-es típusú volt a daganat. Aziránt érdeklődöm, hogy mennyi ideig normális a műtét utáni depresszió? Most már 34 nap eltelt, és én egyre nyomorultabbul érzem magam. Felváltva vagyok levert és őrjöngő. Egyszer nincs kedvem semmihez, iszonyú fáradt, kimerült, üres, energiátlan vagyok, állandóan csak aludnék és feküdnék, de nem lehet, mert el kell látnom a 15 hónapos kislányomat és a háztartást is. Az anyukám és a párom sajnos nem sokat segít benne, hogy hagyjanak pihenni. Amikor meg rám tör az ötperc, mindenkivel ordibálok, majd kiszakad a szívem a helyéből, felmegy a vérnyomásom, és azon járatom az agyam, hogyan tudnám minél előbb legyilkolni magam, mert már nagyon elegem van magamból. Nem akarom diagnosztizálni magam, de azt gondolom, depressziós vagyok. Ez normális agyműtét után? Végülis meg lett bolygatva az agyam, a biokémiai egyensúlya stb., talán ezért is... Nem tudom. Úgy érzem, teljesen rajtam kívül történnek a dolgok, nem én döntöm el, hogy most akkor nekiállok szomorkodni vagy dühöngeni, hanem csak megtörténik velem. Nem bírok relaxációs anyagokat hallgatni, mert ideges leszek tőlük... Mit tegyek, hogy ne menjek a környezetem, a szeretteim és a magam agyára?

Válasz:

Egy agyműtét valóban járhat az érintett agyterület "megbolygatása" miatt is személyiségváltozással, de az Önre háruló különféle terhek is okozhatnak depressziós panaszokat.

Azt javasoljuk, hogy először menjen vissza kontrollra az idegsebészéhez. A vele való konzultáció után szükség lehet pszichiátriai konzíliumra, szorongásoldók és/vagy hangulatjavítók beállítására, de hogy pontosan mire, ezt a szakorvosi vizsgálatok dönthetik el. Érdemes annak is utánajárni, hogy az intézményben elérhető-e pszichológus, esetleg kifejezetten a rákbetegekkel foglalkozó onkopszichológus szakember, mivel őt mindenképp érdemes lenne megkeresnie: a depresszió kezelhető!

2008. november 10., hétfő

Másnap

"Aludtam" rá egyet. Pár órát.
Végül is ironikus, hogy meghosszabbították az életem, én meg hisztizek, hogy de mér' csak ennyivel, mikor nem is tudhatom, hogy mennyi az az ennyi. Lehet, hogy mondjuk lenne 10 évem, de a kilencedikben elüt egy autó, kitör a harmadik világháború, vagy meghalok méhnyakrákban vagy multivitamin- vagy csokitúladagolásban, ha így folytatom... vagy elmegyek szorongásoldó pszichotróp gyógyszereket íratni, amik szétrombolják a májam, vagy.
És az is roppant vicces, hogy mindezidáig, mondjuk konkrétan pár évvel ezelőttig kifejezetten akartam, hogy legyen már vége ennek az egész életnek nevezett gyötrődésnek, és tessék, most meg nyoma sincs bennem semmilyen halálvágynak, hanem ellenkezőleg.
Ki érti magamat?!
Most lenne jó depresszív zenékben tobzódó, My Dying Bride-ot hallgató huszonévesnek lenni!
De hát ezt elszúrtam... :P

Valahogy...

Valahogy el vagyok szontyolodva.
Most fogtam fel, hogy az éveim meg vannak számlálva...
Nehogy küldjön nekem bárki pozitív-gondolkodós anyagot!
El fogok menni a pszichológusnőhöz asszem.
Összeomlottam.
Nekem tényleg agydagantom volt...
...és visszatérhet...
mert általában visszatérnek...
és megint megműtik és megint kimetszenek egy darabot majd az agyamból
és addig lehet ezt csinálni, míg marad belőle egyáltalán valami...
vagy zombi leszek
vagy halott
nem kéne valahogy még jóval azelőtt meghalni, mielőtt meghalok???

Oligodendroglióma

Az oligodendroglióma az agydaganatok egyik típusa, idegszövet eredetű daganat. Általában középkorú embereknél jelentkezik, és többnyire lassan növekvő tumor. A grade 2 a daganat szövettani rosszindulatúságának mértékére utal, ez az érték közepesen rosszindulatú daganatot jelent.

Legsűrűbben 45-50 éves korban fordul elő. Szövettanilag jóindulatú daganatnak számít (rosszindulatú formája az oligodendroglioblastoma), ám gyakran beszűri a környezetét, emiatt teljes egészében nagyon ritkán távolítható el. Ebből következően kiújulása ugyancsak borítékolható, ám a klinikai gyakorlatban fellelhetők olyan esetek is, amikor többszöri operációval a betegnek 15-20 éves túlélést is tudtak biztosítani az orvosok.

http://www.rakgyogyitas.hu

SZÖVETTANT HOZOTT A POSTA!


2008. november 7., péntek

Agydaganat Klub

Ott voltunk párommal. A klubvezetőkkel együtt összesen kilencen. Megdöbbentem, mert azt gondoltam, egy hatalmas konferenciaterem zsúfolásig tele lesz műtött, gyógyult, vagy éppen most diagnosztizált emberekkel, de nem. Bemutatkoztunk egymásnak, elmeséltük a történetünket, feltettük a kérdéseinket, hogy ki mire számít, mit szeretne tudni a témával kapcsolatosan, és a klub vezetői ígéretet tettek rá, hogy szakértőket hívnak az eljövendő alkalmakra. A következő találkozó december 8-án lesz.

Megtudtuk, hogy az Onkológiai Intézetben dolgozik Dr. Oláh Edit, akinek a genetikai kutatás a területe, és az asszisztensénél lehet érdeklődni genetikai vizsgálattal kapcsolatban.

23 nap telt el a műtét óta



2008. november 4., kedd

"Interjú"-részletek

A műtét után párom megtudta Tanár Úrtól, hogy férfiökölnyi volt a tumor. Van, aki azt mondta, ebből is látszik, hogy milyen kicsi a nők agya, ha ekkora daganat elfér. Én meg arra vagyok inkább büszke, hogy olyan nő vagyok, akiben nem hal éhen az agyrák. Hö-hö.

Egyik délután vizitet követően bebocsáttatást nyertem a C-vizsgálóba Czirják Tanár Úrhoz. Vittem a jegyzetfüzetem, és feltettem az összes, engem érdeklő kérdést. Ő nagyon türelmesen válaszolt minden aggályoskodó gondolatomra. A fontosabbakból "mazsolázgatok".

- Mi van most a fejemben a daganat helyén?
- Agyvíz.
- Mennyi idő alatt forr össze a koponyacsont?
- Gyorsan.
- Ültetett idegen anyagot a fejembe?
- Nem.
- Mikorra lesz kész a szövettan?
- Két hét múlva.
- Mennyit kell fekve pihenni otthon? Mit csinálhatok és mit nem?
- 5 hétig. Csináljon mindent úgy, mint eddig, érezni fogja, mit bír, de legyen egy vetett ágy a közelben.
- Kenjem a sebem körömvirágkrémmel?
- Nem kell.
- Ez egy hormonérzékeny daganat volt? Szedhetek fogamzásgátlót?
- Nem az, de ne szedjen. Nem jó a fogamzásgátló tabletta.
- A szememben még mindig táncolnak a pálcikák, sőt egyre több van.
- Majd elmúlik.
- Zavarja a fény a szememet. Mit tegyek?
- Hát csukja be!
- Öröklődik a daganat?
- Nem bizonyított.
- Hallgathatok frissen műtött aggyal mp3-játszót fülhallgatóval?
- Nyugodtan.
- Moshatok hajat?
- Igen, csak ne érje víz azt a területet.
- Tanár Úr! Hogyan tovább? Mit tegyek, hogyan éljek, mielőtt felvásárolom egy biobolt teljes árukészletét, mit tanácsol, mit szedjek? Mit egyek, mit tegyek, hogy ne nőjön vissza daganat?
- Éljen úgy, mint eddig. Nem tehet ellene semmit. A daganat kialakulása önszabályzó folyamat, genetikai hiba, nincs rá hatásunk, kívülről nem tudjuk befolyásolni.
- Akkor miért engedik meg maguknak bizonyos vitamin- és táplálékkiegészítő kereskedők, hogy azt állítsák, multivitaminokkal megelőzhető, illetve meggyógyítható a rák?
- Nézze, ha nekem lenne egy milliárdos vitaminbizniszem, én is ezt állítanám.
- Tanár Úrnak mi a véleménye a spontán gyógyulásokról, amelyet csodás vagy spirituális gyógyulásnak is neveznek, illetve találkozott-e már ilyen esettel, hogy egy beteg megjelent tumoros lelettel, kapott időt, és mire legközelebb ment vizsgálatra, hűlt helye volt a daganatnak?
- Én ilyennel még nem találkoztam.

2008. november 3., hétfő

Kórházi események

Október 13-án a hajnali órákban, éhgyomorra, ahogy írva volt, elhagytuk főhadiszállásunkat, és elindultunk párommal - tudjátok: Szélhasító Pállal :-) - Budapestre. A Laky Adolf úti épületben a Felvételi Irodában rámcsatolták a kórházi karszalagot, nehogy elvesszek vagy éppen más betegséggel műtsenek. Majd átléptünk egy önműködő dimenzió- és időkapun, és a huszonegyedik századi modern skandináv stílusú, szürke, üveg-beton épületből hirtelen átértünk ezerkilencszáz... hmm.. mondjuk-hatvankettőbe. Jelentkeztünk a nővérszobán. Leültünk részben a sokkoló látvány miatti döbbenettől, részben mert meg is kértek rá, a folyosón egy asztalhoz. Majd jött Edina, a legkedvesebb nővér, egy kitöltendő kérdőívvel és pár beutalóval, ugyanis teljesen új EKG és mellkasröntgen kellett a szeptember eleji helyett. Valamint vett vért is.

Délig elkészültek az új vizsgálatok, EEG nem volt, pedig kíváncsi lettem volna az agyhullámaimra, sétáltunk a parkban és az udvaron, felfedeztünk egy szép rózsabokrot, üldögéltünk a napsütésben, sokat vihogtam izgatottságomban, sokszor elmentem pisilni a modern épület modern vécéjébe, jöttünk-mentünk, felfedeztük az udvar minden zugát, és elhaladtunk a sokat sejtető elnevezésű tetemtároló előtt is. :-) Délben visszatértünk a "C"-osztályra, és már hozták is az ebédet, amely erőlevesszerű leves volt és LENCSEFŐZELÉK vagdalttal. Pálnak ízlett, nekem egy falat nem ment volna le belőle a torkomon, pedig Horváth Ágnes, egészségügyi miniszterasszony mindent megtett nyilván, hogy az én kedvemben is járjon, de mindhiába... Műtét előtti napon lencsét...???!!! Aznap kettő darab Balaton szelet volt a táplálékom meg egy harapásnyi alma a megfelelő vitaminbevitel miatt. Más dolgunk nem volt, csak várni a délutáni konzílium eredményét, amely alapján kihirdették, kit mikor műtenek. Közben megismerkedtem hmm... (utólag is bocsánat az elnevezésekért, de nekem akkor így tűnt praktikusnak) Adenóma Edittel és Gerinc Piroskával a kórteremtársaimmal. Közben átöltöztem rózsaszín malackának, de nem volt kedvem ágyban feküdni. Hanem azzal múlattuk az időt a párommal, hogy ha kellett, ha nem, átmentünk az új épületszárnyba az ambulanciára jólérezni magunkat, üldögélni, nézelődni. Délután volt még altatóorvosi vizsgálat is. Az altatóorvos doktornő mélyen belenézett a torkomba és megfogta a fülem mögötti csomókat.

Majd jött a konzílium utáni eredményhirdetés, amely szerint másnap másodikként műtenek, éjfélig ihatok, utána már nem, kapok altatót, reggel bátorító injekciót, majd behelyezik az infúziós kanülöket, kapok katétert, fáslit trombózis ellen, és este legyek kedves mossak hajat a fürdőben elhelyezett Betadine-oldattal. Így is lett. Az altató (Dormicum) ellenben nem altatott.

Reggel hordágyra tették Piroskát, megszorongattuk a kezét, adtunk neki puszit, és vitték a műtőbe. Hosszas türelmetlenkedés és sms-írogatás után le-föl mászkáltam a folyosón, beszélgettem már műtött nőkkel, kérdezgettem a nővéreket, hogy mikor kapok már én is bátorítót, mert ideges vagyok ám, és történjen már végre valami, mert úgy csinálnék már valamit, legalább hadd borotváljam le a hajam vagy bármi. Aztán végre megkaptam azt az injekciót, amitől nem lettem bátor, hanem pont fordítva, sőt semmilyen hatással nem volt rám. Szóval engem az altató nem altat, a bátorító nem nyugtat, viszont a Xanax-szal lettek érdekes kalandjaim, de erről később. :-)

Végre-végre-végre jött a nővérke, befáslizta a lábaim, feltette a katétert, amely felhelyezésétől igencsak tartottam, ámde a brutális szülésemhez képest ez a művelet meg se kottyant. Innetől kezdve csak feküdnöm volt szabad. Körülbelül 10 óra felé jött értem a jókedélyű beteghordó fiatalember a hordággyal. Sovánka volt nagyon szegény, kicsit aggódtam a testi épségéért, ezért elárultam neki, hogy nyolcvanhárom kiló vagyok, úgy vigyázzon magára! Teljesen ruha nélkül a nyakába kapaszkodtam, felpenderített az ágyra, a karjaimat a testem mellé szíjazta, rámdobott egy lepedőt és megindult a folyosó-rally.

Betolt az előkészítő helyiségbe, itt áttett egy másik fiatalember egy másik ágyra, majd továbbtoltak. Bőven volt időm vacogni, mennyezetet nézni, a mellettem elsuhanó műtősök fejetetejét perifériás látásommal észlelni. Továbbtoltak ismét, körülöttem tettek-vettek, papíroztak, végül üdvözölt az altatóorvosnő. Kaptam kézfejbe injekciót, és közölte, hogy a tőlem balra lévő dugattyűszerű izé ötöt fog összedugattyúzódni, és elalszom. Kettőig számoltam. :-)

Haloványan rémlik, hogy valakinek fennhangon szavalom, hogy kővárigabriellavagyok, ezerkilencszázhetvennégy-márciusötödikénszülettem, budapestenvagyok és agyműtétrejöttem.

Aztán a következő kép, hogy Szélhasító Pál csiklandozza a bal talpam és én ettől borzasztóan dühös vagyok, mert nem bírom hangosan mondani, hogy ne csinálja. Minden erőmet összeszedve kikínlódtam magamból valami hasonló értelmű mondatot, amelynek ő örült. Majd jött Czirják Tanár Úr is, és megkért rá, hogy mozgassam meg a lábaimat és a karjaimat. Minden rendben volt. Nem emlékszem rá, de tudom, hogy anyukám is volt benn az intenzív osztályon. A híresztelésekkel szemben VAN látogatás ott is! Pál kétszer is bejött. Az intenzíven töltött idő mennyiségét nem érzékeltem, de arra intenzíven emlékszem, hogy a mellettem fekvő, az ápolók által "Zsoltikának" nevezett fiú folyamatosan tépte ki magából az infúziót, törte össze az összetörhető dolgokat, és nagyon ideges volt rá a személyzet. Kaptam fájdalomcsillapítókat, mert nagyon fájt a derekam és a hátam a merev hanyattfekvéstől. Az éjszakát nem kellett az intenzíven töltenem, mert hirtelen kellett a hely, és engem tartottak a legeltávolíthatóbbnak.

Papírozás, hordágyról hordágyra pakolás, orvosok és műtősök viccelődéseinek hallgatása, észrevettem, hogy az egyik orvosnak ekcémás a könyöke, liftezés, tologatás, papírozás, B-osztály, nővéreknek átadás, papírozás, ágybatevés. A B-osztáy valamivel modernebb, mint a C, ahová nem vittek vissza, mert a helyem elfoglalta egy újonnan érkezett, műtétre váró nő. A B-n egy 22 éves hipotalamuszos lány feküdt és nézett tévét, amelyből én csak a hangot hallottam. Nem tudom ti hogy gondoljátok, de szerintem NAGYON DURVA, ha agyműtét után végighallgattatják az egész ertéelklubos-tévékettős esti műsorfolyamot az aktívtól a barátokköztön át a vészhelyzetig, grészklinikáig és tovább hajnali kettőig. Én ettől nem aludtam, a lány pedig az ágyam mellett megállás nélkül iszonyatosan idegtépő frekvencián sípoló szív- és egyéb életfunkcióimat figyelő monitortól. Úgy volt beállítva, hogy amint megmoccantam, máris csipogott. EGÉSZ ÉJJEL nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, mert folyton sípoltam.

Az éjszakás nővér roppant ideges volt miattam, állandóan beszaladgált, hogy mi van már, miért 120 fölötti a pulzusom folyamatosan. Szerinte nem kellett volna kiengedni engem az intenzívről, ha ilyen rossz állapotban vagyok. Szólt az éjszakás orvosnőnek is, aki viszont nem úgy gondolta, hogy baj volna velem. Az éjszakás nővérke reggel felé közölte, hogy SZERINTE ha végeztem ezzel az egésszel az OITI-ben, menjek el otthon a körzetimhez és kérjek belgyógyászati kivizsgálásra beutalót, mert szerinte súlyos szívbeteg vagyok, azért csipog ennyire a gép és azért ilyen ROSSZAK az értékeim. Szerintem messze túllépte a hatáskörét... Na mindegy. (Később azért erre rákérdeztem a Tanár Úrnál, de ő nem gondolta, hogy szükséges lenne efféle kivizsgálás.)

Hajnal felé nyakonhánytam magam. A nővér azt mondta, ne mocorogjak, ne feküdjek oldalra, türelem-nyugalom, csak háton szabad. Éreztem, hogy valami nagyon megindul a gyomrom felől, de a nővér éppen sehol sem volt, hogy szólni tudtam volna, ezért hát aminek ki kellett jönnie, ki is jött... Amikor visszaért, rosszallóan csóválta a fejét, majd adott egy összehajtogatott lepedőt, hogy azzal törölgessem meg magam. Beinfúziózott kézfejjel azért ez elég nehéz mutatvány volt. Reggel hét órakor jött a nővérek műszakváltása, átadtak engem is az újaknak. Az éjszakás nővér beszámolt róla, hogy rosszalkodott a szívem, százhúszas-százharmincas pulzus, estébé, estébé. A reggeles nővér kicsit tűnődött, majd KIKAPCSOLTA az akkor már körülbelül 11 órája megállás nélkül borzalmasan hangosan csipogó monitort!!! :D Sőt, megengedte, hogy oldalra is feküdjek akár.

Reggelire kaptam vizet és egy szelet kenyeret. A nővérek poénkodtak, hogy ez ám a diéta! Közben sikerült egy kicsit elbóbiskolnom. Később hátulkötős, fenékvillantós kórházi hálóinget kaptam, jött egy, a tegnapinál is vékonkább-sovánkább fiú, felnyalábolta a pisis-zacsit, majd engem is átpakolt a hordágyra és elrobogott velem a régi jó C-osztályra.

A napok rutinszerűen teltek: hajnalban orgonás-levendulás légfrissítőillatú takarítás, láz- és vérnyomásmérés (általában 100 vagy 90/60!!!), infúzióbekötés, tablettaevés, vizit, "reggeli", látogatók, infúzióbekötés, "ebéd", vizit, látogatók, csokievés, "vacsora", napközben hosszas beszélgetések kedves kórteremtársaimmal. A harmadik napon kivették a katétert is, innentől kezdve szabadon jártam-keltem a folyosókon és a többi kórteremben beszélgettem a betegekkel. Felfedeztem magamban egy képességet: mindenkihez tudok csak neki szóló mondatokat mondani, és odafigyelve hallgatni. Nem volt megállás: ki-be mászkáltam a férfiak és a többi nő termébe és a folyosókra, lelket önteni a betegekbe, hozzátartozókba, újonnan érkezett rémültekbe.

Esténként az éjszakás nővér hozta a csodabogyós készletét, és megkínált mindenkit az általa óhajtott tablettából, altatóból, nyugtatóból, ízlés szerint ki mit kért. Hát szóval érdekes ám, hogy küzdünk mindenféle relaxációs, meditációs technikákkal, miközben - jelentem - a gyógyszeripar fantasztikus lazítószerekkel állt már elő! :-)
Már akinek... mondjuk. Én a műtétet követően hiperaktív lettem. A szónak abban a klasszikus értelmében, amit nem a szüleiket és tanáraikat idegesítő, eleven gyerekekre mondanak, hanem úgy istenigazából.

Hajnali kettőkor magamtól ébredtem frissen, üdén, kipihenten, egyfolytában ficeregtem, fészkalódtam, izegtem-mozogtam, egy pillanatra nem álltam le, felültem, visszafeküdtem, felültem, párnát igazgattam, kitakaróztam, betakaróztam, oldalra feküdtem, hanyatt feküdtem, rögtön a másik oldalamra, majd pakolgattam ezt-azt az éjjeliszekrényen, megállás nélkül beszéltem, tettem-vettem, kimentem húszszor vécére, visszamentem, leültem a folyosón, visszafeküdtem, és nem kaptam levegőt, hiába is akartam jó mélyet lélegezni, úgy éreztem, nem tudok elég levegőt venni a tüdőmbe, aztán iszonyúan szapora volt a szívverésem, hallottam, ahogy dörömböl a mellkasomban, kinyitottam az ablakot, becsuktam, kinyitottam megint, menekülési rohamom lett, megint kimentem a folyosóra üldögéltem, írogattam, le-föl járkáltam, föl-le járkáltam, remegtem belülről és közben NAGYON untam, hogy cselekvési kényszerem van. Fárasztottam magam, komolyan. Az egyik nővér meg is kérdezte valamelyik reggel, hogy "maga a műtét előtt is ilyen kis izgága volt?" Ültem a folyosón, és alig vártam már, hogy jöjjön egy nővér, akitől végre megkérdezhettem, hogy tessék mondani, van ebben az épületben egy pszichológus, mert nagyon idegesítem magam és beszélgetni szeretnék? A válasz sajnos az volt, hogy nincs. Hát ja, ez nem egy wellness-szálló, hogy reggel dr. Czirják-vizit, délben pszichológus-konzultáció, este csokipakolás. :-) Jött a vizit végre, és elpanaszkodtam a Tanár Úrnak, hogy én nem tudom, mi volt a gyógyszeres dobozkában, de szerintem nekem a Xanax pánikrohamot okoz. Ő azt felelete: "- Nem, dehogyis, éppen arra adjuk." De aztán estére már tudtam, melyik a Xanax, és nem vettem be, és láss csodát, nem is keltem hajnalban és a pánikolós-hiperaktivitásom is abbamaradt. De a beszédkényszerem nem hagyott alább.

Egyik reggel vizit után Tanár Úr levette a kötést a fejemről. Meg is néztem nyomban az éjjeliszekrényemben tárolt kistükörben. Megdöbbentem. Mert azt ugyan mondták,hogy a kiborotvált rész kétcentis, de azt nem, hogy ez a szélessége. Az egész délelőttöt a magam fényképezésével töltöttem. Volt, akit mms-ben örvendeztettem meg a látvánnyal. Szerintem simán felajánlhatnám ezt a képet egy black metal zenekarnak lemezborító gyanánt:


Kaptam rengeteg infúziót. Kétfélét. Kaptam vízhajtó és gyomorvédő gyógyszereket. Kaptam trombózis- és embóliaellenes injekciót hashájba. Kaptam Cataflamot, mert nagyon fájt a bal fülem mögötti nyirokcsomós terület, mert állítólag a műtőasztalon olyan szorosan fogatják le az ember fejét, hogy egy tízezredmilliméternyit se tudjon elmozdulni, és nekem valószínűleg nagyon megszorították, ezért begyulladt. Az egészben ez volt a legrosszabb és legfájdalmasabb. Valamint fényérzékeny lett a szemem, szúrt a fény, hunyorogtam, olvasni nem bírtam, így a kórteremben ágyban fekve is napszemüveget viseltem. Vicces látvány lehetett, de muszáj volt. Folyamatosan húzódott az arcom, és vizes ruhát kellett rátennem. Szerencsére más bajom nem volt. Persze azért így utólag sem mondanám azt, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja, mert azért mélyen legbelül megviselt ez az egész: a félelem, a látvány, a más betegekkel való empátia stb.

Aztán 20-án reggel megvolt a varratszedés. Kétféle varratom volt: szedhető és felszívódó. A szedhetőt Tanár Úr kiszedte a távozásom előtti órában két műtét között, ömlött a vér a homlokomon, de nem fájt egyáltalán. Megkaptam a zárójelentésem, aláírtam az elszámoló nyilatkozatot, fotózkodtam a betegtársaimmal, majd elhagytuk a kórházat 0,1m/órás tempójú sétával kb.

Köszönöm mindannyiótoknak, hogy velem voltatok lélekben, gondolatban, hogy imádkoztatok értem, szurkoltatok nekem, agykontrolloztatok és egyebek!!! Valaki azt írta nekem, hogy annyian leszünk a műtőben, hogy félő, be sem fér mindenki! :-) Hát bizonyára így volt, mert tényleg nagyon gyorsan és szövődmények nélkül felépültem. Persze még testileg gyenge vagyok, idegileg labilis: a legkisebb dolgok kiborítanak, nem kicsit próbára téve a szeretteim idegrendszerét és türelmét. De napról napra tényleg jobban vagyok. Köszönök nektek minden látogatást, támogatást és segítséget!

... és micsoda öröm és bódottág, hogy semmi nem lett igaz abból a sok-sok fenyegetésből és jóslatból, amelyekkel a fehérvári orvosok riogattak! Nem bénultam le féloldalra, nem lettem vak a fél szememre, nem kell tolókocsi, "nem mentek el otthonról". Sőt terveim között szerepel egy látogatás a neurológiára, ahol is megmutatom a zárójelentésem és majd a szövettani eredményt annak a kedves cinikus neurológus hölgynek, hogy lám-lám, mi lett a "szédülgetéseimből"!! :P

December 4-én kell konzultációra és kontrollra mennem a Tanár Úrhoz.

Képek a kórházi tartózkodásomról:

OITI 2008 10 13-20

Adminisztráció

Ma reggel nem bírtam tovább, és telefonáltam. Tanár Úrnak még "láttamoznia" kell a szövettani eredményt, és majd csak azt követően postázzák. Telefonon nem adhatnak felvilágosítást sem a daganat típusáról, sem jó- vagy rosszindulatúságáról, szíves megértésemet kérik. Megértettem. Szívesen.