Tegnap voltam ismét az OITI-ben, vérkép rendben, megkaphattam a 14. kemóciklus kapszuláit és gyógyszereit (Medrol befelezve, most már remélhetőleg kevesebbet fogok hízni…) Korán érkeztem, még sötét volt a Déli pályaudvaron, amikor befutott a gyorsvonat, ennek következtében a 7-es sorszámot kaptam a kórházban. Bár mi, ott üldögélők nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a sorszámoknak az orvos elé járulás szempontjából, de azért mégis számít… Várakozás közben megismerkedtem egy kedves lánnyal (ha olvasod, írj nekem, kérlek a gabi.kovari@gmail.com címemre!), akinek a neve azon nyomban kihullott a rövidtávú memóriámból, amint bemutatkozott.
Majd megérkezett egy új, kedves ismerősöm is, aki aktív korában
topmenedzserként dolgozott menő nagyvállalatoknál, de mint tudjuk, a betegség
nem válogat… Összefutottam egy fehérvári volt munkatársammal, akinek sajnos a
feleségével van hmmm… egészségi probléma.
Aztán jött a 7-es sorszám, odabent értesültem arról a
lesújtó hírről, hogy egy kedves ismerősöm november 2-án elment.
Ez a hír
egészen gyomron ütött. Ő volt az ugyanis, aki a hívásaival, üzeneteivel, mindig
optimista, bátorító, biztató mondataival akkor is erőt tudott önteni belém, amikor éppen mélyponton
voltam. Igen, nekem is vannak mélypontjaim. Persze az öngyötréssel már semmin
nem segíthetek, Gyuri nem lesz kevésbé halott, ha én azon sirdogálok, hogy
milyen tuskó (ingerült, zaklatott, türelmetlen) szoktam lenni vele, miközben ő
valóban csak segíteni akart nekem, rajtam. Csak éppen én úgy éreztem, hogy elég
nekem a magam baja, az övéit (képzelteket és valódiakat) már nem vagyok képes „hordozni”… Hát így, megkésve,
könnyeim mögül kérek bocsánatot, és remélem, hogy tényleg az angyalok vigyáznak rád „valahol odaát”…
