2014. december 23., kedd

2014. december 2., kedd

Háborgások



…és mivel most is elég zaklatott állapotban vagyok, végre megírom ezt a kerek egy hónapja magamban őrizgetett, formálgatott bejegyzést. Már az elején leszögezem, hogy szándékosan nem akarok megbántani senkit. Szerintem szíve joga mindenkinek abban hinni, amiben akar vagy amiben tud. Nem kételkedem a placebo-effektben, így ha valaki a citromos szódabikarbóna tumorsejtölő hatásában leli meg a saját „csodaszerét”, ám legyen, én nem beszélek le senkit semmiről, hiszen ki tudja, kit mi gyógyít (meg), kin mi segít. Nekem a Jóisten a „plüssmacim”, akihez esténként fohászkodok még egy napért, aztán a következőért, és így tovább. Vannak, akik meg éppen benne nem hisznek. Az ő dolguk, én nem bántok senkit a hitéért. De tőlem továbbra se kérje senki, hogy vegyek (csak próbaképpen) nanotechnológiás krémet, gyógygombát, ilyen-olyan csúcsvitaminokat, MLM-rendszerben árusított, kifejezetten rákellenesnek vélt készítményeket. (Hoppá! Nincs egyetlen rák, így egyetlen rákgyógyszer sem létezhet, amit „az orvosok titkolnak” előlünk…)

Felháborító igen, hogy rajtam az MR-eredményeim tükrében állítható, hogy segít a kemókapszula, amely mint tudjuk nem más, mint sejtméreg, az orv doktorok és a gyógyszerlobbi összeesküvésének egyik eszköze az emberiség kiirtása érdekében. Míg mások ismerősei, rokonai, akiken aztán valóban kipróbáltak mindenféle kvantumplazma generátoros kezelést, atlantiszi gyógymágiát, hordtak magukon, magukkal köveket-kristályokat, átrendezték a lakásukat, ágyaikat nem érhette semmiféle földi és égi sugárzás, elektroszmog, ették-itták a csodaszereket hónapszám, és lám, szegények, mégis fogták magukat és meghaltak! Nekem meg a káanyukámat, hogy rajtam segít a Temozolomide, ami az emberiségellenes illuminátus-szabadkőműves terv részeként… bla-bla… de nem írom le még egyszer, bővebben lásd a megfelelő honlapokon, tele van velük a fészbúk meg a net úgy általában. 

Jó, ki tudja, lehet, hogy elbízom magam én is… De szépen kérek MINDENKIT, hogy ne akarjon nekem „csak az én érdekemben” és „csak elkötelezettség nélküli kipróbálásra ajánlani” semmiféle szert, kapszulát, krémet, tablettát és italt és lekvárt se, mert se kedvem, se pénzem effélékre, de ha lenne is, közbeszólna az elmém, amelyet mostanában ezeken a blogokon pallérozok: http://kodpiszkalo.blog.hu/ és http://alimento.blog.hu/

Semmit nem eszek meg, nyelek le, kenek magamra vagy próbálok ki, amire nem a neuro-onkológus kezelőorvosom késztet.

És igen, bizonyára van „lelki oka” is a betegségeknek, nem kétlem. Voltam én is családállításon, és jártam egy igen kedves, aranyos hölgyhöz jungi szerepszemélyiségekkel dolgozó beszélgetésre, és sokat írtam a családomról szép füzetekbe. Igen, szerintem feldolgoztam a lelki gubancaimat. Lényegesen kevesebbet (anyukám által igazolhatóan!) „lelkizek”, borongok, sirdogálok, mint akár 5 évvel ezelőtt is. Megbocsátottam mindenkinek mindazt, amivel megbántott, hiszen ők éppen azt a maximumot tudták életük abban a pillanatában nyújtani nekem, még ha én másképp is éltem meg a történések idején. Van rálátásom a családi gubancainkra, az ún. „blokkokra”, igen, ahogy a Harcosok klubjában is elhangzik: „Apu elcseszett élete vagyok”… De apu már nincsen. Ahogy az akkori Gabi sincsen már…

Na szóval nem akarok cinikus lenni, és olyat írni, hogy: Bocsánatot kérek, hogy engem gyógyít(ani tűnik) a Temozolomide kemókapszula, míg mások meg ezzel vagy enélkül is, de meghalnak. Mindazonáltal, mégis ilyenek járnak a fejemben annak a néhány üzenetnek, ímélnek és telefonhívásnak a hatására… De nektek is megbocsátok :-), mert úgy hírlik, a negatív érzelmek rongálják az immunrendszert. És nem is kell, hogy mindenki velem örüljön!


 Kép forrása: http://fineartamerica.com/featured/angry-ocean-on-a-clear-day-mark-gilmore.html

2014. december 1., hétfő

K. Gy.


Tegnap voltam ismét az OITI-ben, vérkép rendben, megkaphattam a 14. kemóciklus kapszuláit és gyógyszereit (Medrol befelezve, most már remélhetőleg kevesebbet fogok hízni…) Korán érkeztem, még sötét volt a Déli pályaudvaron, amikor befutott a gyorsvonat, ennek következtében a 7-es sorszámot kaptam a kórházban. Bár mi, ott üldögélők nem tulajdonítunk nagy jelentőséget a sorszámoknak az orvos elé járulás szempontjából, de azért mégis számít… Várakozás közben megismerkedtem egy kedves lánnyal (ha olvasod, írj nekem, kérlek a gabi.kovari@gmail.com címemre!), akinek a neve azon nyomban kihullott a rövidtávú memóriámból, amint bemutatkozott.

Majd megérkezett egy új, kedves ismerősöm is, aki aktív korában topmenedzserként dolgozott menő nagyvállalatoknál, de mint tudjuk, a betegség nem válogat… Összefutottam egy fehérvári volt munkatársammal, akinek sajnos a feleségével van hmmm… egészségi probléma.
Aztán jött a 7-es sorszám, odabent értesültem arról a lesújtó hírről, hogy egy kedves ismerősöm november 2-án elment. 

Ez a hír egészen gyomron ütött. Ő volt az ugyanis, aki a hívásaival, üzeneteivel, mindig optimista, bátorító, biztató mondataival akkor is erőt tudott önteni belém, amikor éppen mélyponton voltam. Igen, nekem is vannak mélypontjaim. Persze az öngyötréssel már semmin nem segíthetek, Gyuri nem lesz kevésbé halott, ha én azon sirdogálok, hogy milyen tuskó (ingerült, zaklatott, türelmetlen) szoktam lenni vele, miközben ő valóban csak segíteni akart nekem, rajtam. Csak éppen én úgy éreztem, hogy elég nekem a magam baja, az övéit (képzelteket és valódiakat) már nem vagyok képes „hordozni”… Hát így, megkésve, könnyeim mögül kérek bocsánatot, és remélem, hogy tényleg az  angyalok vigyáznak rád „valahol odaát”…