2008. augusztus 25., hétfő
SisterDawn agybeteg
Ezt a webnaplót azért hoztam létre, hogy figyelemfelkeltsek, sokkoljak, panaszkodjak, együttérzésre találjak, megoszthassam a reményeimet és kételyeimet, illetve, hogy valami hmm... kreatív tevékenységgel üssem AGYon azt az időt, ami hátravan. Ez lehet több év is akár. Isten tudja.
1974. március 5-én születtem, 34 éves múltam. A kislányom 2007. augusztus 18-án, tehát most volt egyéves. A következő bejegyzésben megírom, hogyan derült ki ez a régóta fennálló hmm... állapot. Mert betegnek azért nem érzem magam.
"KÓR"-történet
Postpartum depressziótól az astrocytomáig
Írhatnám, hogy egy jó kis hipochonderkedésből indult minden
Szülés ótaminden minden
Illetve, mert a nagyon hosszú vajúdás alatt iszonyatos halálfélelmem volt, úgy éreztem, hogy megőrültem, és azt gondoltam, hogy valahogyan benne maradtam abban az állapotban. A fél felem ottmaradt. Mintha elkezdtem volna áttöltődni "odaátra", mégpedig afféle torrent-módon, hogy az új lélek és test jön ide, a régi meg megy oda, ahonnét az új jön és ilyen keresztletöltés alakult ki. Az új test: download complete 100%, én meg olyan 55%-os visszatöltésen megálltam, és úgy maradtam azóta is. És most már csak a kevesebb, mint fél-én van jelen a valóságban, a másik fél meg valamerre kóborol, és nem talál vissza. Ezt a jelenséget SZEMÉLYISÉGVÁLTOZÁSnak hívják. Nem megbolondulásnak, mert akkor nem lennék tudatában a megváltozott személyiségemnek és nem csodálkoznék, hanem csak élnék bele bolond-boldogan a világba.
A szülés után rettentően zsibbadt a bal karom hónapokon át. Az ujjaim végétől a felkaromig. Ezt annak tudtam be, hogy 14 órán át kaptam infúziót, biztos elölt pár ideget és attól van. Kaptam B-vitamin komplexet és egy hűsítő kenőcsöt. Nagy sokára múlt csak el a zsibbadás. Talán ez volt az első tünet, de ezt csak utólag tudom beazonosítani.
Ősszel panaszkodtam a védőnőmnek, hogy gyenge vagyok, sokat sírok ok nélkül, rosszul vagyok, fájok magamnak belül, állandóan ingerült vagyok, álmos, fáradt, kimerült, de persze szeretem a kislányomat, és el tudom látni, nincsen velem semmi baj, csak hiányzik az alvás, a rendes, felébredés nélküli, pihentető, minimum 8-órás alvás. Kitöltöttem egy depresszió-feltérképező kérdőívet, és láss csodát, kiderült, depressziós vagyok.
Felkerestem a védőnő által ajánlott pszichológusnőt, akivel 3 hetente jól elbeszélgettem, elmondtam neki a megváltozott élethelyzetemből fakadó családi-szociális egyéb nehézségeimet, már-már összebarátkoztunk. Ő úgy látta, nem szükséges továbbküldenie egy pszichiáterhez, mert nem kell gyógyszereket szednem, majd belejövök az anyaságba és az új szerepkörbe, de tabletta nem kell, nem vagyok én olyan rosszul. Decemberben már nem is mentem el hozzá.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre furcsábban kezdtem magam érezni, fizikailag is. Rengeteget fájt a fejem, csillapíthatatlanul. 3-4 algopyrin sem segített a tompa, satuérzés-szerű iszonyatos fejfájáson. A vérnyomásom rettentő alacsony volt, 100/60 körül. Tehát tényleg alig éltem. Le voltam lassulva, órákig ábrándoztam, néztem a kislányomat, nem csináltam semmit, csak pelenkáztam, szoptattam, meg amit nagyon kellett. Volt, hogy délután négykor ugrott be, hogy még nem is mosakodtam aznap. Iszonyú nehezemre esett bármit is elkezdeni és befejezni. Egy mosogatás alatt kétszer leültem pihenni. Ezeket még mindig be lehet tudni a kimerültségnek, kialvatlanságnak. A kialvatlanság önmagában képes pszichotikus tüneteket produkálni. Állandó köd ült az agyamon. Mint aki nincs egészen ott, ahol fizikailag van.
Rengeteget olvasok. Helyesebben: igyekszem sokat olvasni. Egyszercsak észrevettem, hogy újabban úgy olvasok, hogy becsukom a jobb szemem, és a ballal nézek csak, mert úgy jobban látok. Később olyan érzéseim voltak, hogy nyom a szemem. Mintha nagyobb lenne a bal szemem, mint a számára kijelölt üreg, és ki akarna jönni. A jobb szememben pedig folyamatosan úszó pálcikák, spirálok és foltok takarják el a látóterem. Na erre azért már felfigyeltem, de még erre is rákentem, hogy persze, mert fáradt a szemem, nem tudok eleget pihenni, holott a kislányom akkor már féléves is elmúlt, ki is tavaszodott, a kedvemnek is illett volna már napsütésesnek lennie.
Aztán elkezdtem szédülni. Ha hirtelen felálltam, elsötétedett a világ. Alacsony vérnyomás, mi más, ugye? Nem törődtem vele, sőt már hozzászoktam. Aztán tudtam szédülni ülve és fekve is, sőt akár becsukott szemekkel.
Majd kezdtem öregasszony lenni:
- Tudod, az a hosszú izé, az a hosszúkás műanyag vacak, tinta van benne, kéken fog, ott van belőle vagy öt az asztalon, és írunk vele, na. Mondd már mi az!
- TOLL?
- Igen, az, a toll. Hát persze. Látod, nem jut eszembe. Kezdek meghülyülni.
És így tovább... bármilyen hétköznapi tárggyal: cumisüveg, konnektor, tányér stb.. Gondoltam: kezdek gyesbeteg lenni, elvesztem az intelligenciámat, a memóriámat, teljesen elhülyülök mire vissza kell valahová mennem dolgozni. Tejóég, mi lesz velem a harmadik évet követően, ha én már félév gyes-magány után is elbutultam!
Majd jött a mindent elsöprő felismerés: orvosra van szükségem! Ez úgy történt, hogy ültem a számítógép előtt, a kislányom aludt, én valamit nézegettem, majd meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában, mert zuhantam. Elsötétedettminden
Legközelebb mikor jött a védőnőm, elmondtam neki, hogy micsoda igazságtalanság, hogy amikor egy nő várandós, állandóan vizsgálgatják a testét, küldözgetik ilyen-olyan vizsgálatokra hetente, de aztán amikor vége a humán inkubátor szerepnek, a kutya se törődik vele, hogy' van az anyuka, csak a baba a lényeg. Mondtam neki, hogy nem vagyok jól, megbeszéltük, hogy menjek el nyugodtan a körzeti orvoshoz, kérjek laborbeutalót, majd csak kiderül, mi baj van.
2008 április közepén el is mentem a körzeti orvoshoz. A doktornő beutalt teljes laborvizsgálatra. Megnézette a pajzsmirigyhormont is, hátha az vacakol, és attól gúvad a bal szemem. A laboreredmény ragyogó, tökéletesen egészséges vérem és vizeletem van. A pajzsmirigyhormon (TSH) 0,8822 mIU/L. A referenciatartomány: 0,3500 - 4,9400. Akkor legyen szemészet!
Szemészet 2008. április 30-án. Irigylésreméltóan tökéletes szemeim vannak, az érrendszerem ugyan hypotóniás, azaz alacsony vérnyomásos, de ez nem ok arra, hogy nyomjon és elpálcikázza a látóterem. A szemész javasolta, hogy ne kávézzak, hanem teázzak, mert az lassabban emeli a vérnyomást. Továbbküldött a neurológiára.
Neurológia 2008. június 19. A neurológus hölgy roppant ellenségesen, lekezelően és bántóan viselkedett velem. Velem: gyesbeteg, panaszkodó, unatkozó anyukával, aki alig várja, hogy végre valaki figyeljen rá és meghallgassa. Azt mondta a néni előrehajolva a székén, fenyegető hangsúllyal és testtartással: "Idejön nekem ilyen kialvatlan, karikás szemekkel és arra panaszkodik, hogy fáradt, mert éjszaka még mindig kétszer szoptatja a tízhónapos gyerekét? Hát mit kezdjek én magával?" Rá akart beszélni, hogy nekem az eddig megszokott munkahelyi sürgés-forgás-tevékenység hiányzik, és nem szeretem az otthonlétet. Elsoroltam neki a tüneteimet, beszélgettünk pszichoterápia-szerűen, csak semmi komolykodás, én hipochonder vagyok, ugye. Vizsgálat: jobb majd bal mutatóujjal orrhegyet fogni, majd becsukott szemmel előre-hátra tenni pár lépést. Hümmögött, diktált az asszisztensnek, majd azt kérdezte: "Van még valami vagy végeztünk?" Akkor ugrott be, hogy memóriazavaraim vannak és zuhantam párszor a széken. Nem jutott eszembe, hogy memóriazavarom van, mert memóriazavarom van. :-)))))) Kérdezte, hogy mit szólnék egy Tebofortan nevű agyértágító hatású Ginkgo biloba tartalmú gyógyszerhez? Mondtam: legyen. Majd csóválgatta még egy kicsit a fejét és megint megkérdezte, hogy mit kezdjen velem. "Elvállal egy MR-vizsgálatot?" - kérdezte. El, persze, mi az? Láttam én már doktor House-t, de ez az MR rögtön nem ugrott be, hogy hogy néz ki. Lementem MR-időpontot kérni. Kaptam augusztus 6-ra este 8-ra. Meg egy új időpontot vissza a neurológiára, augusztus 9-re. Tehát kb. 2 hónap várakozás.
Közben azért nem állt meg az őrület a fejemben. Pszichológiai tanulmányaim, ismereteim és könyveim, valamint vonatkozó weblapok segítségével sikeresen diagnosztizáltam magam skizofrénnek.
Kezdtem rettegni. Rettegni attól, hogy megbolondulok, és amikor lesznek ezek a pillanatnyi kihagyásaim, elsötétedéseim most már nemcsak látótérileg, hanem odabent is, akkor hátha kárt teszek a kislányomban. Nem mertem egy pillanatra sem magára hagyni, vittem magammal a fürdőszobába, a konyhába, mindenhol látnom kellett. De még ez sem volt elég, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy amíg én másodpercekre nem vagyok magamban, addig valami nagy baj történik, és mire "újra eszmélek", mondjuk megöltem, vagy kiejtettem az erkélyről, vagy valami más rettenetes rosszat tettem vele. Elkezdtem félni magamtól. Volt, hogy a zárt fürdőszobában játszott a műanyag tengeri állatokkal, én ültem a wc-n és láttam őt, hogy biztonságban van, de volt, hogy "történt velem valami" vérfagyasztó, hideg villanás, és a következő ezredmásodpercben az villant belém: Úristen, mit tettem, hol a kislányom? Csak nem csináltam vele valamit? De persze nem. Játszott a padlón a műanyag kacsával vagy polippal. Ez a hirtelen belémhasító villámlásszerű vérmegfagyasztó érzet nagyon sokszor megtörténik egy nap. Óránként minimum kétszer.
Aztán jöttek pánikrohamok. Elakad a lélegzetem, hirtelen kalimpálni kezd a szívem, ki kell futni a lakásból, el innen, de gyorsan! Volt, hogy már így ébredtem. Ilyen felpörgetetten. Reggel hétkor már úton voltam.
Aztán jöttek a megállíthatatlan hisztériáim, és dührohamaim. Többször kifakadtam a páromnak, hogy nekem már nincsen semmilyen saját életem, saját életterem, én már csak egy rabszolga vagyok, semmi magánéletem nincs, csak gyerekfelügyelő vagyok egész nap, és hogy már úgyse akarok semmit, semmit, semmit, csak aludni, aludni, hát segítsen nekem benne, hogy hadd tudjam magam kipihenni, hadd aludjak délután egy pár órát, vigye le valahová a kislányunkat babakocsizni. De közben persze bűntudatom is volt emiatt, mert a kívülről engem figyelő énem figyelmeztetett a helyzet nevetségességére, meg hogy túl sokat kérek, hiszen ő egész nap dolgozik reggel hattól este ötig. Ez a délutáni alvás meg szabadidő kérdés még most sem oldódott meg. Akkor tudok magammal foglalkozni kicsit, amikor alszik, vagy ha anyukám vigyáz rá. Pedig nagy igényem van az elvonultságra, elmélyedésre, a dolgok rendezésére magamban, és ezt egy 10-11 hónapos pici baba mellett nem lehet kiélni. Szóval gyűlt bennem a feszültség. Folyton ingerült voltam, feszült, szaladgálós, felpörgetett. Pont az ellenkezője, mint addig. Iszonyú gyűlölködőrohamaim támadtak, éreztem, ahogy zsong a vér a fejemben és az ereimben, és ordítanom kell. Megrémültem magamtól. Engem megszállt az ördög. A vérnyomásom akkortájt már rendszeresen ellenőriztem, és döbbenetes kilengéseket mutatott. Hol borzalmasan alacsony volt, hol meg 180 per valamik. A pulzusom rendszeresen 90-100 körül. Anyukámba szegénybe olyanok miatt bele tudtam kötni, hogy azt mondta: “de meleg van.” Én meg le tudtam volna üvölteni a fejét. Megijedtem magamtól gyakran. Mintha valaki átvette volna felettem az irányítást.
Így tengettem napjaimat hol totális levertségben, hol elképesztő felpörgetetten, stresszben, pánikban, menekülési vággyal tetézve, "gyerünk-gyorsan-siessünk-csináljunk-már-valamit-gyorsan!"-típusú mehetnék és cselekvési vágy heves szívdobogással. És közben folyamatosan fáradt voltam. Fáradtabban keltem, mint ahogy feküdtem továbbra is. Alig ettem, mégis híztam.
Azért az kezdett derengeni, hogy a kimerültségem nem lehet arányban a tevékenységeimmel. Jó-jó, tényleg fárasztó egy kisgyerekkel tölteni a nap 24 óráját folyamatosan szabadnap nélkül, de azért messze nem ad annyi elfoglaltságot, hogy ilyen halálos kimerült legyek tőle. Továbbá, azért nagyon-nagyon szeretem és rengeteg örömet ad, és sokkal inkább jó vele lenni, mint mérges-morcos munkatársakkal.
Elkezdtem újra a hagyományos öngyógyítási technikáimat. Relaxáció, vizualizációs gyakorlatok, agykontrollos anyagok és pozitív megerősítések hallgatása babakocsizás közben, pozitív mantrák mondogatása magamban, negatív gondolatok elhessegetése, koncentrálás a szépre-jóra. Beszereztem pár konyhapszichológiai művet is a Park kiadótól, hogy rendbetegyem a lelkem (Fel a fejjel, Mélyponton stb.). Valahogy éreztem, hogy nem vagyok depressziós, vagy ha mégis, ez valami új fajtája lehet, olyan, amit még nem ismerek, mondjuk mániás-depresszió.
De aztán elkezdtem igazán különös dolgokat észlelni. Fekszem az ágyon, kislányom szopizik. Fél szememmel látom ám, hogy a becsukott ajtó homályos üvegtáblája mögött a folyosón elmegy egy alak. Hát ez lehetetlen, hiszen nincs itt senki, csak mi. Ez többször is megismétlődött.
Aztán elalvás előtt, alvás-ébrenlét határon, a behunyt szemeim mögött csodásan ragyogó meleg fényességet láttam. Ennek még örültem is, mert azt gondoltam, nyílik a harmadik szemem, megvilágosodom.
Minden minden Minden
A vizuális hallucinációim egyre jobban fejlődtek. A harmadikon lakunk, ha kinézünk a kisszoba vagy a konyha ablakán szerencsére nem egy másik házat látunk velünk szemben, hanem messze ellátni a dombokra, belátni a tájat. Közvetlen a ház előtt pedig egy erdős rész van. Szóval ha lenézek, lombokat látok. Igenám, de az én szemeim előtt a lombok koncentrikus körökké állnak össze. Sőt nemcsak a lombok, volt már, hogy mást is láttam így. Mintha Photoshop-pal megmachináltam volna a látványt swirl-re vagy effélére. Érdekes, hümmögtem. Majd beugrott, hogy tuti, hogy skizofrén leszek, mert az Egy csodálatos elme c. film is így kezdődött, hogy John Nash összehallucinálta a geometriai látványt egy fickó nyakkendőjének mintázatával.
Közben egyre melegebb nyár lett és egyre jobban hasogatott a fejem. Minél melegebb, annál erőteljesebb zsongás a fejemben.
Aztán elkezdett beszélni bennem Valaki. Egyszer majdnem egész nap velem volt. Toltam a babakocsit a szokásos 3 kilométeremen a lakásunktól anyukámig, és végig jött velem. Felhívta a figyelmemet a virágokra, a növények szépségére, arra, hogy miért érezzem magam teljesnek és boldognak. Vigasztaló volt és kifejezetten éreztem a jelenlétét. Nagyon eufórikus hangulatban voltam. Szeretettel és türelemmel beszélt hozzám, és megtárgyaltuk a családi, párkapcsolati nehézségeimet. Súgott, hogy kinek mit mondjak, kivel hogyan viselkedjem. Aznap hihetetlenül kedves és barátságos voltam mindenkivel. Még azokat az öreg néniket is mosolyogva hallgattam végig a lakótelepen, akik elől el szoktam inalni. Ábrándos-merengő szép-szomorú hangulatban voltam és boldognak éreztem magam. És nem voltam jelen a valóságban.
Nagyon élénk álmaim vannak, teljesen valóságosnak tűnő helyszíneken szoktam "járni", és gyermekkoromtól mostanáig emlékszem rengeteg ilyen "másvilági" álmomra. Számtalanszor előfordul, hogy ezek az álomképek betörnek a nappali tudatomba. Pl. babakocsizom, vagy lődörgök a teszkóban, és azon kapom magam, hogy belül az álmaimban járok. Tudok persze a külvilágról, tudom hol vagyok és mit teszek, de belül mégsem vagyok itt jelen, hanem misztikus tájakon kalandozik a tudatom.
Skizofrén leszek, nem kétséges, határoztam el magam. :-)
Még egy kis idő, aztán egyszer majd kiszállok magamból teljesen, átveszi a helyem valami új lélek, én meg csorgatom a nyálam életem végéig a pszichiátrián...
Közben nyáron itthon volt egy barátunk, akinek a feleségével angolul beszélgettem, lévén ő kanadai. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az az angol nyelvtudás, amelyet nemrég elég magas fokon tudhattam magaménak, egy csapásra semmivé foszlott. Éppen alapszinten tudtam kifejezni magam, és egyszerű szavak nem jutottak eszembe. Zsong-zsong, hogy mit akarok mondani, de nem megy.
Közben hol előjön, hol elmúlik a hátfájásom a bal lapockámban és vállamban. Amíg kendőben cipeltem a kislányom, gyakrabban fájt. Ha "lustálkodom", nem fáj annyira.
Volt, hogy kerékpározni indultunk hármasban. Igaz, déli hőség, fullasztó meleg, de valahogy a testem reakciói megleptek ennek ellenére is. Mintha nem lennének izmaim. Mintha nem tudnám, hogyan kell tekerni a pedált. Mintha semmi erőm nem lenne. És ahogy ment fel a pulzusom és a vérnyomásom, jött a dühroham, a harag, a hiszti és az iszonyú lüktető,minden
Szülés óta
Illetve, mert a nagyon hosszú vajúdás alatt iszonyatos halálfélelmem volt, úgy éreztem, hogy megőrültem, és azt gondoltam, hogy valahogyan benne maradtam abban az állapotban. A fél felem ottmaradt. Mintha elkezdtem volna áttöltődni "odaátra", mégpedig afféle torrent-módon, hogy az új lélek és test jön ide, a régi meg megy oda, ahonnét az új jön és ilyen keresztletöltés alakult ki. Az új test: download complete 100%, én meg olyan 55%-os visszatöltésen megálltam, és úgy maradtam azóta is. És most már csak a kevesebb, mint fél-én van jelen a valóságban, a másik fél meg valamerre kóborol, és nem talál vissza. Ezt a jelenséget SZEMÉLYISÉGVÁLTOZÁSnak hívják. Nem megbolondulásnak, mert akkor nem lennék tudatában a megváltozott személyiségemnek és nem csodálkoznék, hanem csak élnék bele bolond-boldogan a világba.
A szülés után rettentően zsibbadt a bal karom hónapokon át. Az ujjaim végétől a felkaromig. Ezt annak tudtam be, hogy 14 órán át kaptam infúziót, biztos elölt pár ideget és attól van. Kaptam B-vitamin komplexet és egy hűsítő kenőcsöt. Nagy sokára múlt csak el a zsibbadás. Talán ez volt az első tünet, de ezt csak utólag tudom beazonosítani.
Ősszel panaszkodtam a védőnőmnek, hogy gyenge vagyok, sokat sírok ok nélkül, rosszul vagyok, fájok magamnak belül, állandóan ingerült vagyok, álmos, fáradt, kimerült, de persze szeretem a kislányomat, és el tudom látni, nincsen velem semmi baj, csak hiányzik az alvás, a rendes, felébredés nélküli, pihentető, minimum 8-órás alvás. Kitöltöttem egy depresszió-feltérképező kérdőívet, és láss csodát, kiderült, depressziós vagyok.
Felkerestem a védőnő által ajánlott pszichológusnőt, akivel 3 hetente jól elbeszélgettem, elmondtam neki a megváltozott élethelyzetemből fakadó családi-szociális egyéb nehézségeimet, már-már összebarátkoztunk. Ő úgy látta, nem szükséges továbbküldenie egy pszichiáterhez, mert nem kell gyógyszereket szednem, majd belejövök az anyaságba és az új szerepkörbe, de tabletta nem kell, nem vagyok én olyan rosszul. Decemberben már nem is mentem el hozzá.
Aztán ahogy telt-múlt az idő, egyre furcsábban kezdtem magam érezni, fizikailag is. Rengeteget fájt a fejem, csillapíthatatlanul. 3-4 algopyrin sem segített a tompa, satuérzés-szerű iszonyatos fejfájáson. A vérnyomásom rettentő alacsony volt, 100/60 körül. Tehát tényleg alig éltem. Le voltam lassulva, órákig ábrándoztam, néztem a kislányomat, nem csináltam semmit, csak pelenkáztam, szoptattam, meg amit nagyon kellett. Volt, hogy délután négykor ugrott be, hogy még nem is mosakodtam aznap. Iszonyú nehezemre esett bármit is elkezdeni és befejezni. Egy mosogatás alatt kétszer leültem pihenni. Ezeket még mindig be lehet tudni a kimerültségnek, kialvatlanságnak. A kialvatlanság önmagában képes pszichotikus tüneteket produkálni. Állandó köd ült az agyamon. Mint aki nincs egészen ott, ahol fizikailag van.
Rengeteget olvasok. Helyesebben: igyekszem sokat olvasni. Egyszercsak észrevettem, hogy újabban úgy olvasok, hogy becsukom a jobb szemem, és a ballal nézek csak, mert úgy jobban látok. Később olyan érzéseim voltak, hogy nyom a szemem. Mintha nagyobb lenne a bal szemem, mint a számára kijelölt üreg, és ki akarna jönni. A jobb szememben pedig folyamatosan úszó pálcikák, spirálok és foltok takarják el a látóterem. Na erre azért már felfigyeltem, de még erre is rákentem, hogy persze, mert fáradt a szemem, nem tudok eleget pihenni, holott a kislányom akkor már féléves is elmúlt, ki is tavaszodott, a kedvemnek is illett volna már napsütésesnek lennie.
Aztán elkezdtem szédülni. Ha hirtelen felálltam, elsötétedett a világ. Alacsony vérnyomás, mi más, ugye? Nem törődtem vele, sőt már hozzászoktam. Aztán tudtam szédülni ülve és fekve is, sőt akár becsukott szemekkel.
Majd kezdtem öregasszony lenni:
- Tudod, az a hosszú izé, az a hosszúkás műanyag vacak, tinta van benne, kéken fog, ott van belőle vagy öt az asztalon, és írunk vele, na. Mondd már mi az!
- TOLL?
- Igen, az, a toll. Hát persze. Látod, nem jut eszembe. Kezdek meghülyülni.
És így tovább... bármilyen hétköznapi tárggyal: cumisüveg, konnektor, tányér stb.. Gondoltam: kezdek gyesbeteg lenni, elvesztem az intelligenciámat, a memóriámat, teljesen elhülyülök mire vissza kell valahová mennem dolgozni. Tejóég, mi lesz velem a harmadik évet követően, ha én már félév gyes-magány után is elbutultam!
Majd jött a mindent elsöprő felismerés: orvosra van szükségem! Ez úgy történt, hogy ültem a számítógép előtt, a kislányom aludt, én valamit nézegettem, majd meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában, mert zuhantam. Elsötétedett
Legközelebb mikor jött a védőnőm, elmondtam neki, hogy micsoda igazságtalanság, hogy amikor egy nő várandós, állandóan vizsgálgatják a testét, küldözgetik ilyen-olyan vizsgálatokra hetente, de aztán amikor vége a humán inkubátor szerepnek, a kutya se törődik vele, hogy' van az anyuka, csak a baba a lényeg. Mondtam neki, hogy nem vagyok jól, megbeszéltük, hogy menjek el nyugodtan a körzeti orvoshoz, kérjek laborbeutalót, majd csak kiderül, mi baj van.
2008 április közepén el is mentem a körzeti orvoshoz. A doktornő beutalt teljes laborvizsgálatra. Megnézette a pajzsmirigyhormont is, hátha az vacakol, és attól gúvad a bal szemem. A laboreredmény ragyogó, tökéletesen egészséges vérem és vizeletem van. A pajzsmirigyhormon (TSH) 0,8822 mIU/L. A referenciatartomány: 0,3500 - 4,9400. Akkor legyen szemészet!
Szemészet 2008. április 30-án. Irigylésreméltóan tökéletes szemeim vannak, az érrendszerem ugyan hypotóniás, azaz alacsony vérnyomásos, de ez nem ok arra, hogy nyomjon és elpálcikázza a látóterem. A szemész javasolta, hogy ne kávézzak, hanem teázzak, mert az lassabban emeli a vérnyomást. Továbbküldött a neurológiára.
Neurológia 2008. június 19. A neurológus hölgy roppant ellenségesen, lekezelően és bántóan viselkedett velem. Velem: gyesbeteg, panaszkodó, unatkozó anyukával, aki alig várja, hogy végre valaki figyeljen rá és meghallgassa. Azt mondta a néni előrehajolva a székén, fenyegető hangsúllyal és testtartással: "Idejön nekem ilyen kialvatlan, karikás szemekkel és arra panaszkodik, hogy fáradt, mert éjszaka még mindig kétszer szoptatja a tízhónapos gyerekét? Hát mit kezdjek én magával?" Rá akart beszélni, hogy nekem az eddig megszokott munkahelyi sürgés-forgás-tevékenység hiányzik, és nem szeretem az otthonlétet. Elsoroltam neki a tüneteimet, beszélgettünk pszichoterápia-szerűen, csak semmi komolykodás, én hipochonder vagyok, ugye. Vizsgálat: jobb majd bal mutatóujjal orrhegyet fogni, majd becsukott szemmel előre-hátra tenni pár lépést. Hümmögött, diktált az asszisztensnek, majd azt kérdezte: "Van még valami vagy végeztünk?" Akkor ugrott be, hogy memóriazavaraim vannak és zuhantam párszor a széken. Nem jutott eszembe, hogy memóriazavarom van, mert memóriazavarom van. :-)))))) Kérdezte, hogy mit szólnék egy Tebofortan nevű agyértágító hatású Ginkgo biloba tartalmú gyógyszerhez? Mondtam: legyen. Majd csóválgatta még egy kicsit a fejét és megint megkérdezte, hogy mit kezdjen velem. "Elvállal egy MR-vizsgálatot?" - kérdezte. El, persze, mi az? Láttam én már doktor House-t, de ez az MR rögtön nem ugrott be, hogy hogy néz ki. Lementem MR-időpontot kérni. Kaptam augusztus 6-ra este 8-ra. Meg egy új időpontot vissza a neurológiára, augusztus 9-re. Tehát kb. 2 hónap várakozás.
Közben azért nem állt meg az őrület a fejemben. Pszichológiai tanulmányaim, ismereteim és könyveim, valamint vonatkozó weblapok segítségével sikeresen diagnosztizáltam magam skizofrénnek.
Kezdtem rettegni. Rettegni attól, hogy megbolondulok, és amikor lesznek ezek a pillanatnyi kihagyásaim, elsötétedéseim most már nemcsak látótérileg, hanem odabent is, akkor hátha kárt teszek a kislányomban. Nem mertem egy pillanatra sem magára hagyni, vittem magammal a fürdőszobába, a konyhába, mindenhol látnom kellett. De még ez sem volt elég, mert nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy amíg én másodpercekre nem vagyok magamban, addig valami nagy baj történik, és mire "újra eszmélek", mondjuk megöltem, vagy kiejtettem az erkélyről, vagy valami más rettenetes rosszat tettem vele. Elkezdtem félni magamtól. Volt, hogy a zárt fürdőszobában játszott a műanyag tengeri állatokkal, én ültem a wc-n és láttam őt, hogy biztonságban van, de volt, hogy "történt velem valami" vérfagyasztó, hideg villanás, és a következő ezredmásodpercben az villant belém: Úristen, mit tettem, hol a kislányom? Csak nem csináltam vele valamit? De persze nem. Játszott a padlón a műanyag kacsával vagy polippal. Ez a hirtelen belémhasító villámlásszerű vérmegfagyasztó érzet nagyon sokszor megtörténik egy nap. Óránként minimum kétszer.
Aztán jöttek pánikrohamok. Elakad a lélegzetem, hirtelen kalimpálni kezd a szívem, ki kell futni a lakásból, el innen, de gyorsan! Volt, hogy már így ébredtem. Ilyen felpörgetetten. Reggel hétkor már úton voltam.
Aztán jöttek a megállíthatatlan hisztériáim, és dührohamaim. Többször kifakadtam a páromnak, hogy nekem már nincsen semmilyen saját életem, saját életterem, én már csak egy rabszolga vagyok, semmi magánéletem nincs, csak gyerekfelügyelő vagyok egész nap, és hogy már úgyse akarok semmit, semmit, semmit, csak aludni, aludni, hát segítsen nekem benne, hogy hadd tudjam magam kipihenni, hadd aludjak délután egy pár órát, vigye le valahová a kislányunkat babakocsizni. De közben persze bűntudatom is volt emiatt, mert a kívülről engem figyelő énem figyelmeztetett a helyzet nevetségességére, meg hogy túl sokat kérek, hiszen ő egész nap dolgozik reggel hattól este ötig. Ez a délutáni alvás meg szabadidő kérdés még most sem oldódott meg. Akkor tudok magammal foglalkozni kicsit, amikor alszik, vagy ha anyukám vigyáz rá. Pedig nagy igényem van az elvonultságra, elmélyedésre, a dolgok rendezésére magamban, és ezt egy 10-11 hónapos pici baba mellett nem lehet kiélni. Szóval gyűlt bennem a feszültség. Folyton ingerült voltam, feszült, szaladgálós, felpörgetett. Pont az ellenkezője, mint addig. Iszonyú gyűlölködőrohamaim támadtak, éreztem, ahogy zsong a vér a fejemben és az ereimben, és ordítanom kell. Megrémültem magamtól. Engem megszállt az ördög. A vérnyomásom akkortájt már rendszeresen ellenőriztem, és döbbenetes kilengéseket mutatott. Hol borzalmasan alacsony volt, hol meg 180 per valamik. A pulzusom rendszeresen 90-100 körül. Anyukámba szegénybe olyanok miatt bele tudtam kötni, hogy azt mondta: “de meleg van.” Én meg le tudtam volna üvölteni a fejét. Megijedtem magamtól gyakran. Mintha valaki átvette volna felettem az irányítást.
Így tengettem napjaimat hol totális levertségben, hol elképesztő felpörgetetten, stresszben, pánikban, menekülési vággyal tetézve, "gyerünk-gyorsan-siessünk-csináljunk-már-valamit-gyorsan!"-típusú mehetnék és cselekvési vágy heves szívdobogással. És közben folyamatosan fáradt voltam. Fáradtabban keltem, mint ahogy feküdtem továbbra is. Alig ettem, mégis híztam.
Azért az kezdett derengeni, hogy a kimerültségem nem lehet arányban a tevékenységeimmel. Jó-jó, tényleg fárasztó egy kisgyerekkel tölteni a nap 24 óráját folyamatosan szabadnap nélkül, de azért messze nem ad annyi elfoglaltságot, hogy ilyen halálos kimerült legyek tőle. Továbbá, azért nagyon-nagyon szeretem és rengeteg örömet ad, és sokkal inkább jó vele lenni, mint mérges-morcos munkatársakkal.
Elkezdtem újra a hagyományos öngyógyítási technikáimat. Relaxáció, vizualizációs gyakorlatok, agykontrollos anyagok és pozitív megerősítések hallgatása babakocsizás közben, pozitív mantrák mondogatása magamban, negatív gondolatok elhessegetése, koncentrálás a szépre-jóra. Beszereztem pár konyhapszichológiai művet is a Park kiadótól, hogy rendbetegyem a lelkem (Fel a fejjel, Mélyponton stb.). Valahogy éreztem, hogy nem vagyok depressziós, vagy ha mégis, ez valami új fajtája lehet, olyan, amit még nem ismerek, mondjuk mániás-depresszió.
De aztán elkezdtem igazán különös dolgokat észlelni. Fekszem az ágyon, kislányom szopizik. Fél szememmel látom ám, hogy a becsukott ajtó homályos üvegtáblája mögött a folyosón elmegy egy alak. Hát ez lehetetlen, hiszen nincs itt senki, csak mi. Ez többször is megismétlődött.
Aztán elalvás előtt, alvás-ébrenlét határon, a behunyt szemeim mögött csodásan ragyogó meleg fényességet láttam. Ennek még örültem is, mert azt gondoltam, nyílik a harmadik szemem, megvilágosodom.
A vizuális hallucinációim egyre jobban fejlődtek. A harmadikon lakunk, ha kinézünk a kisszoba vagy a konyha ablakán szerencsére nem egy másik házat látunk velünk szemben, hanem messze ellátni a dombokra, belátni a tájat. Közvetlen a ház előtt pedig egy erdős rész van. Szóval ha lenézek, lombokat látok. Igenám, de az én szemeim előtt a lombok koncentrikus körökké állnak össze. Sőt nemcsak a lombok, volt már, hogy mást is láttam így. Mintha Photoshop-pal megmachináltam volna a látványt swirl-re vagy effélére. Érdekes, hümmögtem. Majd beugrott, hogy tuti, hogy skizofrén leszek, mert az Egy csodálatos elme c. film is így kezdődött, hogy John Nash összehallucinálta a geometriai látványt egy fickó nyakkendőjének mintázatával.
Közben egyre melegebb nyár lett és egyre jobban hasogatott a fejem. Minél melegebb, annál erőteljesebb zsongás a fejemben.
Aztán elkezdett beszélni bennem Valaki. Egyszer majdnem egész nap velem volt. Toltam a babakocsit a szokásos 3 kilométeremen a lakásunktól anyukámig, és végig jött velem. Felhívta a figyelmemet a virágokra, a növények szépségére, arra, hogy miért érezzem magam teljesnek és boldognak. Vigasztaló volt és kifejezetten éreztem a jelenlétét. Nagyon eufórikus hangulatban voltam. Szeretettel és türelemmel beszélt hozzám, és megtárgyaltuk a családi, párkapcsolati nehézségeimet. Súgott, hogy kinek mit mondjak, kivel hogyan viselkedjem. Aznap hihetetlenül kedves és barátságos voltam mindenkivel. Még azokat az öreg néniket is mosolyogva hallgattam végig a lakótelepen, akik elől el szoktam inalni. Ábrándos-merengő szép-szomorú hangulatban voltam és boldognak éreztem magam. És nem voltam jelen a valóságban.
Nagyon élénk álmaim vannak, teljesen valóságosnak tűnő helyszíneken szoktam "járni", és gyermekkoromtól mostanáig emlékszem rengeteg ilyen "másvilági" álmomra. Számtalanszor előfordul, hogy ezek az álomképek betörnek a nappali tudatomba. Pl. babakocsizom, vagy lődörgök a teszkóban, és azon kapom magam, hogy belül az álmaimban járok. Tudok persze a külvilágról, tudom hol vagyok és mit teszek, de belül mégsem vagyok itt jelen, hanem misztikus tájakon kalandozik a tudatom.
Skizofrén leszek, nem kétséges, határoztam el magam. :-)
Még egy kis idő, aztán egyszer majd kiszállok magamból teljesen, átveszi a helyem valami új lélek, én meg csorgatom a nyálam életem végéig a pszichiátrián...
Közben nyáron itthon volt egy barátunk, akinek a feleségével angolul beszélgettem, lévén ő kanadai. Döbbenten vettem tudomásul, hogy az az angol nyelvtudás, amelyet nemrég elég magas fokon tudhattam magaménak, egy csapásra semmivé foszlott. Éppen alapszinten tudtam kifejezni magam, és egyszerű szavak nem jutottak eszembe. Zsong-zsong, hogy mit akarok mondani, de nem megy.
Közben hol előjön, hol elmúlik a hátfájásom a bal lapockámban és vállamban. Amíg kendőben cipeltem a kislányom, gyakrabban fájt. Ha "lustálkodom", nem fáj annyira.
Volt, hogy kerékpározni indultunk hármasban. Igaz, déli hőség, fullasztó meleg, de valahogy a testem reakciói megleptek ennek ellenére is. Mintha nem lennének izmaim. Mintha nem tudnám, hogyan kell tekerni a pedált. Mintha semmi erőm nem lenne. És ahogy ment fel a pulzusom és a vérnyomásom, jött a dühroham, a harag, a hiszti és az iszonyú lüktető,
Diagnózis
Közben eljött az augusztus 6. Este elvonultunk családostul MRI-re.
A gépben pánikroham tört rám. Szűk csőben fekszem, közben dörömbölő, iszonyú kopogó, csattogó, pokoli, ismétlődő zaj, az ember feje majd szétrobban. 15 percen át. Közben egy nő injekciót ad be, nem is látom, mert csak annyira tolnak ki a gépből, hogy nem látok senkit a csőtől. Kontrasztanyagos injekció, megfesti az agyamat, hogy még tökéletesebb képek készüljenek, ha már egyszer agyfotómodellkedésre adtam a fejem. :-) Az injekció beadása alatt még jobban bepánikoltam. Közben a nő kérdezgette, hogy mennyi idős a kicsi? Mondtam, hogy 11 és fél hónapos. De alig tudtam beszélni, mert a nő hangja remegett és kiérezni véltem belőle azt a fajta túlságosan kedves együttérzést, leereszkedő szánalmat, ami a halálraítélteknek jár. Nem utólag magyarázom bele, komolyan éreztem. Éreztem, hogy megsajnált, mert ő talán addigra már látott valamit a gépen. Ez volt este 8-kor.
Másnap reggel vidáman indulok kislányom társaságában a leletemért. A kocsiban ülve kibontom a nagy borítékot. Benne egy lap és egy CD. Átfutom a szöveget:
Lelet:
... A jobb frontális lebenyben a középvonal mellett 32 x 51 x 45 mm átmérőjű, a T1 súlyozott méréseken alacsony, kissé inhomogén, a T2 súlyozott és FLAIR sequentias méréseken kifejezetten magas jelintenzitású homogén szerkezetű, viszonylag éles szélű képlet ábrázolódik, mely csekély kontrasztanyag halmozást mutat. Az elváltozás a jobb oldalkamra frontális szarvát és a cella media elülső részletét valamelyest comprimálja illetve dorsal felé dislocalja. ...
Vélemény:
A jobb frontalis lebenyben térfoglaló képlet, mely primér tumornak megfelel. Az MR morfológia alapján astrocytoma lehetősége merül fel.
ÜLTEM ÜLTEM ÜLTEM ÉS SZÉTHULLOTT A VALÓSÁG. MÉG JOBBAN SZÉTHULLOTT A VALÓSÁG. MEGSEMMISÜLTEM. MEGSEMMISÜLTEM. DÖRÖMBÖLT A FEJEM. KALIMPÁLT A SZÍVEM ÉS MEGFAGYTAM ÉS FELFORRTAM. MAJD HÁTRAFORDULTAM A GYEREKÜLÉSBE CSATOLT KISLÁNYOMHOZ ÉS AZT MONDTAM: BORIKÁM KICSI SZÍVEM KERESNÜNK KELL NEKED EGY ANYUKÁT.
Remegő kézzel-lábbal vezettem.
Otthon megnéztem a CD-t, és a fenti képeket találtam rajta többek között.
A gépben pánikroham tört rám. Szűk csőben fekszem, közben dörömbölő, iszonyú kopogó, csattogó, pokoli, ismétlődő zaj, az ember feje majd szétrobban. 15 percen át. Közben egy nő injekciót ad be, nem is látom, mert csak annyira tolnak ki a gépből, hogy nem látok senkit a csőtől. Kontrasztanyagos injekció, megfesti az agyamat, hogy még tökéletesebb képek készüljenek, ha már egyszer agyfotómodellkedésre adtam a fejem. :-) Az injekció beadása alatt még jobban bepánikoltam. Közben a nő kérdezgette, hogy mennyi idős a kicsi? Mondtam, hogy 11 és fél hónapos. De alig tudtam beszélni, mert a nő hangja remegett és kiérezni véltem belőle azt a fajta túlságosan kedves együttérzést, leereszkedő szánalmat, ami a halálraítélteknek jár. Nem utólag magyarázom bele, komolyan éreztem. Éreztem, hogy megsajnált, mert ő talán addigra már látott valamit a gépen. Ez volt este 8-kor.
Másnap reggel vidáman indulok kislányom társaságában a leletemért. A kocsiban ülve kibontom a nagy borítékot. Benne egy lap és egy CD. Átfutom a szöveget:
Lelet:
... A jobb frontális lebenyben a középvonal mellett 32 x 51 x 45 mm átmérőjű, a T1 súlyozott méréseken alacsony, kissé inhomogén, a T2 súlyozott és FLAIR sequentias méréseken kifejezetten magas jelintenzitású homogén szerkezetű, viszonylag éles szélű képlet ábrázolódik, mely csekély kontrasztanyag halmozást mutat. Az elváltozás a jobb oldalkamra frontális szarvát és a cella media elülső részletét valamelyest comprimálja illetve dorsal felé dislocalja. ...
Vélemény:
A jobb frontalis lebenyben térfoglaló képlet, mely primér tumornak megfelel. Az MR morfológia alapján astrocytoma lehetősége merül fel.
ÜLTEM ÜLTEM ÜLTEM ÉS SZÉTHULLOTT A VALÓSÁG. MÉG JOBBAN SZÉTHULLOTT A VALÓSÁG. MEGSEMMISÜLTEM. MEGSEMMISÜLTEM. DÖRÖMBÖLT A FEJEM. KALIMPÁLT A SZÍVEM ÉS MEGFAGYTAM ÉS FELFORRTAM. MAJD HÁTRAFORDULTAM A GYEREKÜLÉSBE CSATOLT KISLÁNYOMHOZ ÉS AZT MONDTAM: BORIKÁM KICSI SZÍVEM KERESNÜNK KELL NEKED EGY ANYUKÁT.
Remegő kézzel-lábbal vezettem.
Otthon megnéztem a CD-t, és a fenti képeket találtam rajta többek között.
Az igazi őrület
Ez a mintegy mellékes MR lett életem meghatározó lelete végül. Szerda délután összefutottam a lépcsőházban egy kedves ismerősömmel, aki orvos lett. Megnézettem vele a leletem és megígérte, hogy beszél egy idegsebésszel minél előbb. Csütörtökön délután éppen 300 forintos diszkont ruhahalmok között böngészgettem a KIK-ben, mikor is az ismerősöm hívott, és mondta, beszélt az orvossal, hétfőn menjek konzultációra. Amúgy az orvos azt üzeni, hogy a MŰTÉT szempontjából jó helyen van a daganat.
MEGSEMMISÜLTEM.
Próba nélkül fizettem ki a ruhákat, elrohantam 200-as pulzussal, kalapáló szívvel, légszomjjal küszködve a Müller drogériába multivitaminokért. Hátha mégis lehet birkavesével földrengést megelőzni. :-))
Az összeomlás már a kocsiban ért. Torkom szakadtából üvöltöttem, vonyítottam, nyivákoltam és zokogtam könnytelenül, általam sosem hallott frekvencián. Nem bírtam abbahagyni. Anyukámnál mindenkit kizavartam a kisszobámból, a földre vetettem magam és folytatódott a rohamom. Rémisztő volt magamnak is. Mintha nem én lettem volna. Kicsit távolabbról figyeltem magam, és a másik énem azon gondolkodott, hogy ez most mi: hisztéria, rettegés, sokk, vagy önsajnálat? Kb. 1 órán át tartott.
Utána önvádló dühroham következett. Le-föl járkáltam , pulzus az egekben, csapkodtam, dühöngtem, gyűlölködtem magam iránt. Miért én? Miért velem? Olyan fiatal vagyok még a halálhoz. Akurvaéletbe nekem van egy kislányom, fel kell nevelnem. De nem! Megérdemlem. Úgy kell nekem. Büntetés, mert rossz voltam. Vezekelnem kell és meg lettem büntetve. Meg kell halnom. Sőt: döglenem. Világos. Kezdett derengeni a kép. Nekem nem kell a szomszédba menni egy kis irracionális-mágikus gondolkodásért. Szóval kezdett összeállni a puzzle. Az abortusz miatt van. Az 1997 januárjában szülői nyomásra elkövetett gyerekgyilkosság miatt van. Egyszerűen nem lehet másképp.
MEGSEMMISÜLTEM.
Próba nélkül fizettem ki a ruhákat, elrohantam 200-as pulzussal, kalapáló szívvel, légszomjjal küszködve a Müller drogériába multivitaminokért. Hátha mégis lehet birkavesével földrengést megelőzni. :-))
Az összeomlás már a kocsiban ért. Torkom szakadtából üvöltöttem, vonyítottam, nyivákoltam és zokogtam könnytelenül, általam sosem hallott frekvencián. Nem bírtam abbahagyni. Anyukámnál mindenkit kizavartam a kisszobámból, a földre vetettem magam és folytatódott a rohamom. Rémisztő volt magamnak is. Mintha nem én lettem volna. Kicsit távolabbról figyeltem magam, és a másik énem azon gondolkodott, hogy ez most mi: hisztéria, rettegés, sokk, vagy önsajnálat? Kb. 1 órán át tartott.
Utána önvádló dühroham következett. Le-föl járkáltam , pulzus az egekben, csapkodtam, dühöngtem, gyűlölködtem magam iránt. Miért én? Miért velem? Olyan fiatal vagyok még a halálhoz. Akurvaéletbe nekem van egy kislányom, fel kell nevelnem. De nem! Megérdemlem. Úgy kell nekem. Büntetés, mert rossz voltam. Vezekelnem kell és meg lettem büntetve. Meg kell halnom. Sőt: döglenem. Világos. Kezdett derengeni a kép. Nekem nem kell a szomszédba menni egy kis irracionális-mágikus gondolkodásért. Szóval kezdett összeállni a puzzle. Az abortusz miatt van. Az 1997 januárjában szülői nyomásra elkövetett gyerekgyilkosság miatt van. Egyszerűen nem lehet másképp.
Hol közönyösen beletörődött, hol pedig ordibálóan dühödt vagyok. Hol Loreena McKennith, hol pedig Smashing Pumpkins: Rat in a Cage hangulatom van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)