Anya nagyon beteg, Borikám

Rettentően kimerült voltam kedd este, úgyhogy inkább szerdán hajnali 4-kor magamtól ébredve írom meg, hogy "na mi volt".

Hát ezen is túlestem. Kedden, életemben másodjára fordult elő, hogy az elmém nem tudott hová visszakapaszkodni emlékkeresés közben. Ami nem is lett volna nagy baj, ha nem éppen arra nem emlékeztem volna, hogy az Amerikai útról hogyan is kell eljutni a földalatti legközelebbi (Mexikói úti) állomására, hogy aztán a Deák téren átszállva a piros metróra, eljussak a Déliig. Nem részletezem, milyen kétségbeejtő, hogy erőltetem az agyam, „nem lehetek ilyen hülye, már hányszor jártam erre, behunyt szemmel is eltalálok”, és nem, mégsem, csak kevergek a húszkilós hátizsákommal a környező utcákban, sokadszorra, egyre kimerültebben és kétségbeesettebben, a sírás határán. 

Valahogy, a belső iránytűmre hagyatkozva, ami egyszer már meglepően jól működött (Ki tudja hogyan, mert tudatosan én ugyan nem emlékeztem rá, miképpen is jutok el a barátnőmhöz az Abonyi útra, csak mentem-mentem, és egyszer csak ott álltam a háza előtt legnagyobb meglepetésemre. Ráadásul a belső kis eldugott utcákon közlekedve – gyalog.) Kellenek ezek a tájékozódási siker-ellenpéldák, hogy ne higgyem magamról azt, hogy demens, elkóborló 39 éves öregasszonnyá tesz az egyre terebélyesebb sejtszaporulat. Szóval sikerült eltalálnom a Déli pályaudvarra, haza is értem, nem a rendőrök vittek haza, mint egy demenciás , kódorgó öreget... :-)

Leleteket böngészni nem jó. A sajátunkat sem, pláne nem a másét. Ezért röviden leírom, mi a helyzet, és itt kérek elnézést ismét a kedves-aranyos érdeklődő ismerőseimtől, hogy nem fogok tudni mindenkinek külön válaszolni. Tehát a sugárkezelés önmagában nem pusztítja el és nem készteti stagnálásra a tumorsejteket. A sugár a kemóval együtt hatásos. Állítólag. De én annyira tiltakoztam a kemó ellen! Ezt tudtam, de bebeszéltem magamnak, hogy az én esetemben másképp lesz. El kellene már fogadnom végre, hogy én sem vagyok Isten különleges teremtménye, „csak” ember, és ez éppen elég. Na, de én az önbecsapás nagymestereként képes vagyok valóságosként gondolni arra, hogy másnak azért nem sikerül, mert nem akarta eléggé, én viszont nagyon, nekem sikerülni fog. Micsoda önhittség ez a részemről!

Tehát íme a hétfői lelet – 2013. 11. 11.

MRI Vizsgálat

Összehasonlítva a 2013. 06.06-i MR vizsgálattal:

Jelenleg is látható jobb túlsúllyal mindkét oldalra kiterjedő frontális tumor, ami az elülső kamrarészeket comprimálja, és kontrasztanyag adása után kiterjedt foltos halmozást mutat. Az elváltozás mérete jelentősen nőtt, jelenleg kb. 4 x 6 cm nagyságú. Az elváltozás körül, főleg jobb oldalon kiterjedt ödéma figyelhető meg.

Vélemény:

Jelentős progessiot mutató jobb túlsúlyú bifrontális glioma rec.

A neuro-onkológusi lelet pedig:

Statusrögzítő MR vizsgálaton a júniusi MR-hez képest progresszió látható, de nem tudjuk, milyen volt a besugárzás megkezdésekor – mindenesetre jelentős tumortömeg látható, mély frontalis, parasagittalis állományban, corpus callosum érintettséggel. Feje fáj, memóriaproblémái vannak. Kemotherápiás kezelés megkezdése javasolt. A felajánlott kezelést elfogadja. Gyógyszerek részletezése…stb.

A 11-esek rendben is voltak, azonban a 86-os sorszám kézhez vételekor már tudtam, hogy ez is egy jel, számomra rossz előjelű üzenettartalommal és értelmezési tartománnyal. Ha összeadjuk a számjegyeket, az 5-öst kapjuk. Hamvas Béla szerint a betegség száma az ötös. In: HAMVAS BÉLA: Scientia sacra II. kötet, 1. rész Az őskori emberiség szellemi hagyománya (1943-1944) MEDIO KIADÓ, 1995. 110.o. A betegség és az ötös szám analógiája 

Különös, amikor ezek a lét-titkok az ember saját életében jelennek meg. Mondtam is édesanyámnak, aki hétfőn még elkísért, hogy nem lesz ám jó a leletem, tudom, érzem. Több dolog is hírt adott már a kedvezőtlen alakulásról, és a tüneteim – később részletezem – csak elenyészően kevés információval szolgáltak e tény alátámasztásához. Az események, a folyamatosan összefüggő véletlenek, a belső megéléseim és a léten túliból érkező „bevillanások”, erőteljes tudata annak, hogy „Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva.” Mondhatnánk, könnyű annak transzcendens élményekhez jutni éber, nappali állapotban, segédeszközök nélkül, akinek az agyát egy megkergült packman rágcsálja fel sejtről sejtre haladva... De mélyen hiszem, hogy esetemben nem erről van szó!

Van abban is valami kifejezetten vicces-beteges, hogy én a leleteken sem azon húzom fel magam, amit tartalmaznak, hanem a helyesírási (tudom, elütések!) hibákon...  Ellenben gazdagodtunk egy új, szépen alliteráló kifejezéssel: tumortömeg. :-)

Kedden reggel vérvétel után --  minden rendben a véremben, indulhat a kemo!! Hurráááá!!! -- visszamentem a kedves, fiatal orvosomhoz. Inoperábilis vagyok, tudtam meg. Majd egyszer valamikor lesz még egy életmentő műtétem, azonban ebben a struktúrában a daganat műthetetlen. Az agydaganatosok nem úgy halnak meg, ahogy gondolni véltem. Nem állnak le a szervek sorban, hanem egyre aluszékonyabbá válnak, majd egyszer nem ébrednek fel. Szép, emberhez méltó módon. Lehet örülni, hogy nem vért spriccelő gégerákos vagy tüdőrákos lettem, mert az igazán emberi méltóságellenes módja a bolygóról távozásnak. De hát hol van az még!

A folyosón várakozva egy varratszedésről kijött idős néni mellett ültem, és felfedeztem magamban az irigység távoli érzését. (De jó, hogy neki műtötték, mehet haza, kész, nincs ez az őrületes, idegtépő hercehurca. Valahogy így.)