Az alternatív medicina körében jól ismert fogalom a holisztikus világkép, holisztikus medicina, mely számára már nehezen elfogadható a modern orvoslás problémafeltáró módszere, mely a fizikai testben, az anyagban tágul ki és egyre parányibb mikrocelluláris (sejtalkotó) és a mikroorganizmusok szintjén keresi a választ a betegségekre, míg a holisztikus szemlélet felfelé és kifelé tágul és úgy gondolja, hogy van egy megelőző egyensúlytalanság a lélekben, a pszichében, egyensúlytalanság az érzelmekben, a fizikai testben is.
Tehát a test nem kiindulópont, hanem végpont ebben a folyamatban, s a gyógyulás folyamatában is ezt a sorrendet célszerű követni. Nagyon érdekes megfigyelni minden betegség, jelen esetben a daganatos betegségek koreográfiáját, a benne szereplő sejtek karakterét, harcmodorát.
A daganatos sejtek szerkezetükben, megjelenésükben visszatérnek a fogantatás utáni élet első hét napjához - a Teremtés első hét napjához! - tehát a korai embrionális korba regrediálnak, amikor az egyetlen és legfontosabb feladat az volt, hogy szabadon, korlátok nélkül kifejezze és sokszorosítsa önmagát. Már benne szunnyad minden tulajdonság potenciális lehetősége, mégsem képes semmilyen speciális funkció ellátására. Óriási lendülettel, lelkesedéssel, az omnipotencia érzésével és életszeretettel osztódik és tör előre.
Ehhez képest a felnőtt szervezet sejtjei, bár homályosan emlékezhetnek mindenhatóságukra, beletörődtek abba, hogy szigorú szabályok mentén alkalmazkodnak környezetükhöz. Szocializálódtak, csupán a rájuk bízott feladatot látják el, bár azt professzionális szinten. Sokkal alacsonyabb életigenléssel, önkifejezési vággyal, a korlátok elfogadásával, egyfajta önfeladással teljesítik be létüket, várva az elöregedést és halált. Míg a daganatos sejtek fiatalos lendülettel hódítanak, és bennük nem jelenik meg az öregedési folyamat sem.
Mindig nagyon érdekes biológiai szinten is, hogy vajon miért lehet az, hogy egy fejlettségében, szerveződésében primitívebb sejt vagy kórokozó (pl.: a vírusok) egy nála sokkal fejlettebb, érettebb, magasabban összerendezett sejtet uralma alá hajthat, és arra kényszerítheti, hogy teljesen alávetve magát, biológiai erőforrásával csak őt táplálja és sokszorosítsa...
Egészen hasonló dolog történik a szocializálódott, környezetébe belesimuló emberrel is, aki lassan beletörik az ellenállásba, feladja önmegvalósító késztetését, elfogadja az őt bekeretező határokat és szolgálja környezetét. Kedves, elfogadó, toleráns, vagy csak a "dolgát" hangtalanul végző, saját különleges, egyedi és megismételhetetlen voltát feladó és elfelejtő ember lesz. Nem harcol, nem kiabál, nem lázad mert fél, hogy akkor elveszíti környezete szeretetét.
Természetesen az is lehetséges, hogy ezek az elvek nem ismerhetők fel a beteg egész életére nézve, de valószínűleg bizonyos területeire igazak. Ő hallgat, tűr, nem lázad, de valahol mélyen a testében a sejtjei lázadnak fel helyette. Van egy pillanat, amikor a parttalan, dühöngő, sokszorosan megsértett és túlszabályozott folyó átszakítja a gátakat és utat tör magának menthetetlenül. Szabad akar lenni és ez a vágy már kénytelen olyan agresszivitással, óriási önzéssel, szinte vakon megnyilvánulni, ahogy ő soha sem mert reagálni korábban.
Az is figyelemre méltó, hogy ilyenkor a szervezet védekező rendszere teljesen tehetetlennek tűnik. Az illető már régóta nem tudott önmagáért küzdeni. A bántások lenyelésével, az alkalmazkodással, opportunizmusával, másokat kiszolgáló magatartásával teljesen lemerítette immunrendszere energiakészletét.
Ne felejtsük el, hogy évek telnek el mire egy daganat több millió sejtből áll már, és kimutatható lesz képalkotó eljárásokkal.
Önmagunk igényeinek, vágyainak feladása egy sokszor láthatatlan, néma depresszióba hozza a lelkünket és a sejtjeinket, így már nem tudjuk védeni magunkat.
A test szimbolikájában az egyes szervek különböző szerepet kapnak, más-más érzelmi és gondolati minták rendelhetők hozzájuk, ami már önmagában is sokat segíthet annak megértésében, hogy mi lehet az a hosszú ideje fennálló konfliktus, vagyis hol a legintenzívebb az elfojtás, mely a kiindulása lehet a daganatos elfajulásnak. A teljesség igénye nélkül néhány támpontot említenék:
Az emlőrák sokszor hosszasan tartó neheztelést, elégedetlenséget rejt a házastárssal szemben, illetve mivel ez a terület a táplálásért felelős, lehet, hogy az asszony nem tudja kifejezni gondoskodását, törődését. Visszautasítják - a férje, gyermekei stb. - a szeretetét, s ez "összecsomósodik" benne.
A genitális terület elváltozásainak mélyén sokszor a szexuális élettel kapcsolatos elfojtások, kielégületlenség érzés, visszautasítás, megalázottság érzés, vagy esetleg szexuális erőszak utáni szégyen és bűntudat lehet. Illetve kapcsolatban lehet az anyasággal, nőiességgel, vagy férfiassággal és az ehhez fűződő frusztrációkkal.
A máj primer daganata sokszor árulkodik hosszú ideje elfojtott indulatok tombolásáról, illetve nagyon mély bűntudat energiák jelenlétéről, aminek mentén az illető bünteti, bántja magát, akár kivetítve ezt, mások által. A máj már nem tudja közömbösíteni a keserűséget és egyéb érzelmi méreganyagokat.
Az emésztő rendszer daganatai összefüggésben lehetnek bizonyos érzelmek befogadásával, feldolgozásával és elengedésével vagy ennek hiányával. "Hosszú ideje nem tudok megemészteni valamit, folyamatosan irritál, tombol bennem csendben és elengedni sem tudom a neheztelésemet, a fájdalmat, de kifejezni és képtelen vagyok azt."
A vesék területe azt meséli, hogy vannak olyan régóta nyomasztó érzelmi energiák, félelmek, amiket nem tudok kiválasztani. "Engedem, hogy engem mérgezzen, és nagyon sok félelem kapcsolódik ehhez a mindennapokban." A vesék karmikus szervek is egyben, tehát korábbi hasonló élményekre is emlékeznek.
A pajzsmirigy és pl. a gégerák is arra utalhat, hogy túl sokat és sokáig nyeltünk és ez elakadt a torkunkban. Nem tudtuk verbálisan kifejezni, adott esetben kikiabálni indulatainkat, érzéseinket, igényeinket és ez, mint egy gombóc feszít most bennünket.
A hasnyálmirigy daganata utalhat nagyon mélyen megélt szorongásra, amiket nem tudtunk megemészteni és mutatja, hogy ez szinte feléli bennünk az élet élvezetének képességét is.
A tüdők területe régóta hordozott szomorúság és veszteség energiákra utal. Ide gyűjtjük az élet tagadásának pillanatait. A tüdők az életet adó oxigént, vagyis a szeretetet lélegzik be, s ennek hiánya terheli meg energetikailag és hozza depresszióba a sejteket ezen a területen.
Természetesen ez csak néhány példa, személyenként kell megvizsgálni a kiváltó érzelmi és gondolati konfliktusokat. A gyógyulás első lépése ennek felismerése és felszabadítása. Itt kell legelőször változást létrehozni, már nem csak a fejünkben, hanem konkrétan, az adott személlyel vagy helyzettel kapcsolatban kell gyakorlati, drasztikus változást létrehozni. Nagyon fontos kitágítanunk a világképünket és elkezdeni hinni abban, hogy a lélek ereje és szeretete nagyobb a testben kifejezett patológiás folyamatnál. A különböző vizualizációs, meditációs eljárások rendkívül hatékonyak lehetnek abban, hogy létrehozzák ezt a mélyreható transzformációt. Meg kell figyelnünk, hogy melyek azok az irányok, ahol felszabadulunk, megkönnyebbülünk, szabadnak érezzük magunkat, mert ezekből a helyzetekből nyerhetünk gyógyulásra fordítható energiát.
Nagyon tudatossá kell válnunk abban is, hogy innentől kezdve egyetlen önpusztító gondolattal sem terhelhetjük meg a testet. Szabaddá kell engednünk az önvádat, önkritikát, a roppant elvárásokat, mellyel a környezet hipnotizál bennünket. Abban kell hinni, hogy az élet élvezete, szépségei, kis örömei is legálisak, sőt nagyobb harmóniában vannak a lélek céljaival, mint a szüntelen munka és áldozathozatal. Vissza kell nyernünk a kreativitásunkat, amivel mintha újra fonnánk az aranyszálakat a lélek álma, tudatunk és testünk között. Multidimenzionálisan, egyszerre több szinten érdemes dolgoznunk, változnunk ilyenkor. Szükség van méregtelenítésre valamennyi szinten.
A testünk tehát egy nagyon fontos színpad, és egy drámai válaszút elé állít bennünket a diagnózis felállításának pillanatában. Sikerül-e most ebben a kényszerhelyzetben az életet választani a lemondás és megalkuvás helyett?
Sikerül-e végtelen gyöngédséggel, szeretettel, elfogadással most kivételesen önmagunk felé fordulni, és képesek vagyunk-e kíméletlenül, látszólag önző módon a saját igényeinket érvényesíteni? Fel merünk-e lázadni, vagy csendes megadással várjuk ki a "sors beteljesülését"?
Ha sikerül megvívni ezt a csatát az élet, a család, a munkahely, stb. színpadán, akkor elvonjuk az energiát a fizikai testben folyó hódító hadjárattól.
Ez a választási helyzet ad magyarázatot arra a jól ismert tényre, hogy két tulajdonképpen azonos típusú és stádiumú daganatos beteg közül miért gyógyulhat meg az egyik és választja a feladást a másik. Az egyikük valószínűleg "forradalmár" lesz, kifejezi elfojtott agresszióját, harcol önmagáért és elnyomói ellen, míg a másik beteg úgy érzi nincs ereje szembeszállni, pihenni szeretne, és tovább engedelmeskedik valahol mélyen belül. Inkább elhalasztja ezt a feladatot egy következő életre.
Természetesen szeretném ezt végtelen szeretettel és elfogadással mondani, hiszen emberfeletti erőfeszítésre van szükség ehhez a forradalomhoz és a gyógyulás valóban egy transzcendens élmény, hazatérés, az Istennel való egység élmény újraélése lehet. Ezért látjuk azt sokszor, hogy a gyógyulás ilyenkor egy extatikus spirituális élmény is egyben, a test és lélek újra összekapcsolódása, és általában nagyon mély önismeretet hoz. Mintha a halálból térne vissza az ember, megjárja a legmélyebb emberi mélységeket, az árnyékvilágot és a legnagyobb Isteni fényt is. Átéli a kegyelmet, melyet először neki kell kifejeznie önmaga felé, és ezáltal megengedi magának, hogy sokkal hatalmasabbnak képzelje és élje meg magát, mint azt a társadalmi együttélés megengedi.
Az már mindegy, hogy milyen úton indul el, milyen vallási, filozófiai vagy természetgyógyászati módszert választ. Önmagát gyógyítja meg, a legnagyobb ismert erővel, a szeretettel. Ilyen értelemben - hogy egy kicsit csökkentsük a daganatos betegségekkel kapcsolatos elborzadásunkat és félelmünket -, meg kell értenünk, hogy nem Isteni vagy más büntetésről van szó. Nem azt jelenti, hogy nem voltunk elég jók, inkább azt, hogy "túl jók" voltunk életünk valamely területén. Túl sokat áldoztunk és adtunk fel a lelkünk útjából kevés alamizsnáért cserébe, mely a valódi értékeink, az Istennel és a teremtő szabadsággal való egységünk elfelejtéséhez, az elszakadás illúziójához vezetett. Tehát ez a betegség és a gyógyulás folyamata szeretne hazavezetni ebbe az élménybe. Persze a megélésünk, szenvedésünk közel sem ennyire hangzatos és magasztos, azonban a daganatos betegségből felgyógyult emberek szemében és egész habitusában érezhető ez a mélység. Az újralátás, az "újraszületés" élményének ereje, ami már elvehetetlen. Már nem bántja önmagát, nem könyörtelen és figyelmetlen a testével szemben, és saját igényeivel szemben sem, mi több, a kezdeti szükséges önzés és agresszivitás sincs már benne. Egyensúlyba kerül, azt fejezi ki, ahogyan mindig is élni kellett volna.
Mi pedig körülöttük csak mély tisztelettel tanulhatunk az útjukból. Emlékezzünk, hogy sokkal könnyebb változtatni és felébredni még mielőtt a testünk lázad fel helyettünk ...
Dr. Czeizel Beatrix
Forrás: http://tpzs.atw.hu/pn/modules.php?op=modload&name=News&file=article&sid=7&mode=thread&order=0&thold=0&PHPSESSID=2943ee5e71fa1fa6a230417526fbafd1
| |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése