2 nappal előtte

Még kettőt kell aludni, és 13-án reggel nyolcra megyünk az Amerikai útra. Aznap vizsgálatok, és talán kedden műtét. Olvasom Lance könyvét. Olvasmánynak, "regénynek" nagyon érdekesnek tartom, de erőt meríteni én belőle nem tudok. Harc! Háború! Küzdelem! Fel! Támadás! Legyőzöd! Megcsinálod! Erős vagy! Mozgás! Ez az! Gyerünk! Na hát tőlem ez a fajta harcos, ellenséglegyűrő tüzes optimizmus teljesen távol áll. Én nem tudok küzdeni a szó klasszikus, homlokér-kidagasztó, izzadságos értelmében. Nem-nem, én nem állok ellen a gonosznak! ;-) Alázattal vallom: legyen úgy, ahogy lennie kell. Én belesimulni szeretek/tudok a történésekbe. Nekem az élet nem küzdelem, hanem átélés. Teljesen más nézőpont. Azt írja, neki a bringázás munka, megélhetés és nem szeretetből kerékpározik. Nekem a bringázás... - hmm... amikor még bringáztam, ugye... - "vallásos" élmény, misztikus révület. És itt be is fejezem az össze nem hasonlítható dolgok teljesen felesleges összehasonlítását. A könyv tényleg nagyon olvasmányos, és remek, hogy Lance meggyógyult!! Ha a Jóisten úgy akarja, én is meg fogok.

Viszont örvendjünk mégiscsak a magyarországi egészségügyi állapotnak, annak, ami maradt belőle, mert míg Lance Armstrongnak gondot okozott, hogy nem volt biztosítása, nekünk magyaroknak egyelőre óriási szerencsénk van, és egy agydaganat-műtét nem viszi csődbe a családot! Valami ilyesmi történt egy másik híres emberrel, egy zenésszel, Chuck Schuldiner-rel 2001-ben.

És tényleg úgy van ám, hogy amit figyelmünk fókuszában tartunk, az lépten-nyomon visszaköszön érdekes egybeesések, véletlenek képében. Amikor várandós voltam, csak pocakos emberek jöttek velem szembe az utcán, ha bekapcsoltam a tévét, kinyitottam egy újságot, böngészgettem a netet, egészen biztosan kismamás-születéses-szüléses témákra akadtam. Most pedig... Történt, hogy 2 hete hétvégén tekertem egy (nem spanglit, nem), hanem egy Fehérvár-Sukoró távolságot. Beöltöztem kerékpárosnak, és tettem egy hmm... kővárigabi emléktúrát. :-)

Távolabbra igyekeztem, konkrétan egy Velencei-tó körre, de aztán Sukorónál megállított a szomjúságom és vizet vételeztem a nyomós kútból. Kijött a kút mögötti házból egy néni, és ő is ezt tette. Kortyolgatom a vizet, nézegetem a tavat, a tájat. A néni rámnézett, én meg megszólítottam, hogy milyen jó lehet annak, aki itt él. A néni mondta, hogy nem ő lakik itt, csak segít a lányának rendbentartani ezt a nagy házat, holott nem kellene erőltetnie magát, mert gerincsérvvel műtötték pár éve az Amerikai úton. Megállt a kulacs a kezemben. Beszélgettünk, és kiderült, hogy a néni férje agydaganatban halt meg 9 évi műtétsorozatot követően. A harminegynéhány éves unokájának pedig pár éve volt agydaganatműtéte, hamarosan megint megy kontrollra.

Az is érdekes eset volt, amikor egyik szombaton párom edzésre ment, Bori, anyukám és én kimentünk az Ingó-kövekhez kirándulni. Kitaláltuk, hogy megnézzük, van-e még lángosos a Velencei-tónál, de aztán már a kocsiban ülve jött egy hirtelen késztetés, hogy inkább sajtburgert kell ennem most rögtön. Igen, a gyomorrákra is elkezdtem gyúrni... ehm-ehm... :-)) A mekiben álltam a pultnál, anyukám ölében Bori vadul integetett felém és kabált, hogy ana-ana. Mellettem állt egy idősebb nő. Kérdezte, mennyi idős a kicsi. Mondtam, 13 hónapos múlt. A hölgy elsírta magát, és azt mondta, nem tudja, lesz-e neki is valaha unokája, mert júniusban műtötték a 30 éves lányát agydaganattal, és most egy hároméves gyerek értelmi és testi szintjén van, újratanul járni és beszélni.

Péntek reggel vidám dolgokkal kívántam foglalkozni, míg Bori alszik, és bekapcsoltam a televíziós készüléket Ally McBeal-megtekintési szándékkal. Ez egy vicces sorozat, amikor még évtizedekkel ezelőtt ment a magyar egyen, tetszett nagyon. Nem fogjátok kitalálni, de a pénteki történet szereplője egy férfi volt, akit perbe fogtak a felesége megöléséért, mert a fickó a felesége feje helyére egy labdát hallucinált. Rövidesen kiderült, hogy olyan agydaganata van, amely a látásért felelős területet nyomja. Vidám reggel, tessék!

Aztán azon a napon, amikor teleraktam a blogot videókkal, beugrott, hogy milyen régen hallgattam régi nagy kedvencemet, a Dream Theater-t, és főleg az egyik legkedvencebb számomat, az Another Day-t. Nyomban be is linkeltem ide, hogy más is lássa-hallja, milyen nagyot alkotott a kilencvenes évek elején ez a zenekar. Már a blogról néztem meg a klipet, és majdnem megállt a szívem, amikor feltűnt a videón az agy-CT-képsorozat. Gondolom, észrevettétek ti is.

Naszóval kezdem már egy kicsit unni ezt a bevonzás-témát. :-) Úgyhogy örülök is, hogy telik az idő. És nem utolsósorban: teljesül egy régi-régi kívánságom, mert végre ki fogom magam pihenni. A szülés előtt óta most lesz először alkalmam egybefüggően hat-nyolc órát aludni. :-)