"Ahhoz, hogy az ember önmagára eszméljen, el kell tévednie!” “Akinek nincsenek kétségei, annak hite sincs, csak fanatikus.”

A mottóimnak (Popper Péter: Van ott valaki?) megfelelően tehát tévelygek és kételkedem, miközben hiszek és talán önmagamra eszmélek. Valahogy így. Ígérem, csapongok. Most éppen jól érzem magam.

Nem is tudom, hogyan fogjak hozzá... Elakad a szavam, gyorsabban ver a szívem, és megtelek hálával és szeretettel, amint a rengeteg kedves, biztató, buzdító szóra, levélre, hozzászólásra, telefonhívásra gondolok, amelyet Tőletek kaptam! Hosszú időbe telt megválaszolni a leveleket, utólag is bocsánatot kérek azoktól, akiket megvárakoztattam. Nagyon meghatott a kedvességetek és segítőkészségetek. Köszönöm a Jóistennek, hogy vagytok, hogy törődtök velem-velünk, gondoltok rám, és erőt meríthetek belőletek! Ugye tudjátok, milyen sokat jelent nekem a visszajelzésetek, és itt nem az íráskészségem méltatókra gondolok. ;-) Úgy érzem, fantasztikus közösség részese lettem általatok. Annyi mindent kaptam tőletek! Rengeteg hasznos ötletet, meditációs anyagokat, zenéket, együttérzést, egy-egy megvilágosító gondolatot, amelyeket külön ki is írogatok magamnak. Nem hittem volna, hogy ilyen összefogás létezik! KÖSZÖNÖM!!!

Az elmúlt idő során rengeteg változás ment végbe bennem. A diagnózistól számított egy hétig nem ettem semmit. Semmit, csak vizet ittam, mert folyamatosan gombóc volt a torkomban. Aludni sem bírtam, csak gyötrődtem. Hmm… a lélek sötét éjszakája köszöntött rám. Elaludni azért nem mertem, mert borzasztó álmaim voltak magukbahúzó, spirálszerű örvényekről. Fejjel előre bukom a forgó sötétségbe, majd kalimpáló szívvel ébredek. Szörnyű halálfélelmem volt. Ezidőtájt beletörődtem a megváltoztathatatlanba és úgy éreztem, nincs más hátra, mint várni a végzetet. Valóban igaz, hogy a feszültség csak tovább ront mindenen.

A műtéttől iszonyúan megrettentem... Bele fognak piszkálni a fejembe, roncsolnak szöveteket, és én soha többé nem leszek normális!! Nem hagyhatom, hogy ez velem megtörténjen!!! Felébredt bennem valami őserő. :-) Nekiálltam nagyon szorgalmasan programozni, hogy mire legközelebb megyek CT-re, szemmel láthatóan vagy kisebb lesz, vagy teljesen eltűnik ez az agylakó. Egyfolytában imádkozom, meditálok, agykontrollos gyakorlatokat végzek, és vidám dolgokkal igyekszem foglalkozni, nagyokat sétálok a kislányommal, és nem keresgélek több orvosi anyagot a netről. Elhatároztam: meggyógyulok! Nem véletlen kaptam ezt az időt! Mert szeptember 18-a még mindig messze van. Az a vicc az egészben, hogy azok a tünetek, amelyeket olyan szépen részleteztem, egycsapásra eltűntek! Mintha tényleg összeszedtem volna magam! Tele vagyok erővel, energiával, lendülettel. És nem érzem magam betegnek egyáltalán, sőt! Jó, a fejem fájogat, és a szemem is vacakol, de ezenkívül szinte semmi bajom nincs. Nincs betegségtudatom. Sőt újabban nagyon "pörgök". Nincs időm betegnek lenni. :-)) Egyfolytában nyüzsgök és tényleg érzem, hogy felébredt bennem az élniakarás.

Szinte minden nap történik valami csodás esemény, ami új erővel tölt fel és lelkesedéssel. Kaptam Lourdes-ból vizet — megittam, Medjugorje-ből kegytárgyakat egy kedves ismerősömtől — viselem és vizet programozok vele. Folyamatosan összetalálkozom rég nem látott barátaimmal, osztálytársaimmal, és mindenki hoz valamilyen nekem szóló “üzenetet”. Állandósulnak a “véletlenek”. Ott vannak a nekem szóló jelek mindenhol. Legelőször, mielőtt mentem a neurológiára az eredményekkel, előző este jelet kértem. Ígértem, hogy többé nem kísértem, nem teszem próbára. De még most az egyszer, kérem, adjon egy jelet, hogy tudjam, hogy tud róla, mi történik velem, és rajtam a szeme. Ültem a folyosón, és egyszercsak beállt egy cigány fiú a kartonozóba. Feltűnő rózsaszín póló volt rajta, nem lehetett nem észrevenni. A pólón aranyszín Jézus felirat és Jézus feje. Kellemes borzongás futott rajtam végig, elöntötte a melegség a szívem tájékát. Közben figyeltem, és a szóváltásból kiderült, a fiúnak nem is a kartonozóba kellett volna mennie, hanem kontrollra a traumatológiára. Nincsenek véletlenek. Nekem hozott üzenetet.

Vasárnap volt a keresztelőm. Nagyon régóta érzem “A” hívást, de mindig elodázgattam, elhessegettem. Tavaly a szüléskor fogadkoztam, hogy ha élve túlélem, megkeresztelkedem. Újjászülettem víztől és Szentlélektől, most már akár mehetek is az Isten országába, ha menni kell. ;-)

De azért a kettősség megvan bennem továbbra is, és gondolom, ez így is marad. A Jó és a Rossz ősi küzdelme zajlik bennem. Műtét vs. időnyerés… Kinek higgyek, kiben bízzak? Csak magamra hagyatkozzam, ugye. De én meg vagyok keveredve. Ellentétes vélemények érkeznek el hozzám, és magam sem tudom gyakran, hogy mit gondoljak. A hitemmel nincs probléma, az intellektuális megközelítésemmel van.

Még egy hosszadalmas hét a következő orvosi konzultációig.

1. Bízzak az orvosokban. Az orvostudomány ma már hihetetlen fejlett. Egyre újabb, korszerűbb eszközök, technológia, felszereltség. Az orvosok tudják, mit miért tesznek.

2. Ne bízzak az orvosokban. Csak kísérleti nyúl leszek. A műtét minimum 1-1,5 millió forintot hoz az intézménynek a TB-kasszából. Érdekük a műtét. Jól felturkálják a fejem, és soha nem leszek az, aki voltam, nem leszek normális, és éppen a műtét következményei miatt leselkednek rám veszélyek.

Az foglalkoztat a legjobban, hogy ha nem megyek el akkor MR-re, nem derül ki semmi, nem merül fel a műtét, akkor mi történne velem a közeljövőben. BIZTOS, hogy lebénulnék? Biztos, hogy történne valami visszafordíthatatlan? Azt akarom megkérdezni a Doktorúrtól, hogy van-e időm? Meglátása szerint mennyire kell sietni a műtéttel? Már az utolsó napjaimat élem műtét nélkül, vagy van még időm? Ha van időm, muszáj most kiírnia időpontot, vagy tud adni pár hónapot, hogy megnézhessük, mi történik a daganatnak nevezett valamivel. Hátha stagnál. Hátha visszahúzódik. Hátha felszívódik, hátha eltűnik. Nézzük meg, mi lenne műtét nélkül. Hát persze kérdés, hogy rám tud-e ijeszteni. Várni szeretnék. Esélyt adni az öngyógyulásnak.

Ha az orvosok játszhatnak az életemmel, én magam is megtehetem ugyanezt, ugye? Miért ne adhatnék magamnak időt? Attól félek, hogy éppen a műtét miatt fogok lerobbanni. Nehogy az legyen, hogy a műtét után mondjuk mozgássérült leszek, és akkor majd a szeretteim azt fogják mondani, de kár, hogy elengedtük a műtétre, jobb lett volna hagyni a dolgokat a maguk menetében, nem kellett volna beavatkozni, nem lett volna szabad hagyni, hogy megturkálják az agyát.

Ne így legyen!!

Ja, de ha karmikus, bevállalt “betegségem” van, akkor úgyse tehetek semmit.

Van itt a városban egy masszázságy-szalon. Voltam régebben párszor gerinckezelésen. Ma reggel összefutottam a vezető hölggyel. Mondtam neki, hogy nem az a baj, amit ő annak idején mondott. Nem a gerincemmel van baj. De szerinte a felső két csigolyám és a gerincem úgy általában - idézem: “cicám, neked tropára ment. De döntsd el te. Nyittasd fel az agyad, ha te úgy akarod. De nincs agydaganatod. Neked a felső két csigolyád meszesedik, azért fáj a fejed, azért nem látsz rendesen, mert behúzta a szemed is.” Ez igaz is lehet, mert iszonyúan fáj a hátam és a vállam már nagyon-nagyon régóta. Ezt a számítógépes munkának tulajdonítottam.

De tényleg? Tényleg az én akaratomon múlik? Tényleg van választásom? Én csináltam magamnak, most múlasszam is el? Vergődök a kétely és az irracionális magabiztosság kettősségében. Igen, én csináltam, el tudom mulasztani. Vállalom a felelősséget magamért, nem keresek bűnbakot, nem hárítom a körülményekre, a civilizációra stb. a daganat kialakulását.

Volt valaki, aki figyelmembe ajánlotta az Új Orvostudomány oldalt. Dr. Hamer azt vallja, hogy minden betegségnek egy érzelmi sokk, egy nagyerejű konfliktus az oka. Amikor tünteinkkel orvoshoz fordulunk, addigra valójában a szervezet már elkezdte feldolgozni ezt a konfliktust. Én ebben nem kételkedem.

A Szervatlasz szerint “Nem Vagyok Jó Anya”- típusú konfliktusom volt a közelmúltban. Ez igaz is. Ez okozta a szervi elváltozást. Észleltem a konfliktust, tudok róla, feloldoztam magam a terhe alól, hiszen jó anya vagyok, jó anya lettem, tudom magamból táplálni a gyermekem. Még most is szopizik, 13 hónaposan, van elég tej. Akikre haragudtam a szülést követő időkben, mindenkinek megbocsátottam. De nem csak úúúgy, hanem rendesen. Mintha meg sem történt volna. Ha a konfliktust nyakon csíptük, tettünk a feloldásáért, elvileg a gyógyulási szakaszban vagyunk. Csak várni kell, hogy elmúljon a szervi tünet, miután a lélekben rend lett.

Az Atlasz szerint a gyógyulási szakaszban vagyok, azért van ez a hatalmas ödémásodás a góc körül az agyamban. És tényleg pont azért tartom rettentő igazságtalannak, hogy most diagnosztizálták nálam ezt az állapotot, mert pár hónapja kezdtem el érezni, hogy végre visszatértem az élők közé a négy fal és a gyes-magány és a baba ellátásával kapcsolatos nehézségeim után. Újra van életkedvem, érdeklődő vagyok, nem a prolémáimon rágódok egész nap, emberek közé megyek, nyitott vagyok és kezdek rendbejönni. Erre meg tessék: agydaganat.

Mindazonáltal hol irracionális optimizmus (MEGGYÓGYULOK!), hol meg kétségbeesett letörtség (MI LESZ VELEM?) vesz rajtam erőt. Imádkozom. Rendszeresen. Megköszönöm a csodákat, amelyekben naponta részesülök. Megköszönöm az életem. A szeretteimet. Mindazt, ami van. AK-s “meditációt” végzek. Laboromban elképzelem a gyógyító folyamatokat, technikákat, eszközöket, injekciókat beadó angyalokat. Segítőim maga Jézus Krisztus és Mária. Rengeteg zöldség- és gyümölcslevet iszom, ezeket magam préselem. Multivitaminokat fogyasztok, lenmagot, halolajat. Sok vizet iszom. Salaktalanító teát kortyolgatok.

Már megint csak arra várok, mint életemben olyan sokszor, hogy jön valaki, egy apa-archetípus mondjuk, aki az ölébe ülteti a hatéves Gabikát, és minden kétséget kizáróan elmagyarázza neki, hogy mi miért és éppen úgy történt, ahogy történik, és mit kell tennie, mit nem kell tennie, és megmentené minden önvádtól, kételkedéstől, vagy éppen túlzott optimizmustól. Jöhetne egy angyal. Vagy maga a Jóisten küldhetne már végre egy aranybetűs írást a Terveiről velem. Mondjuk így:

Drága Gyermekem, Gabriella!

Tudom, számodra felfoghatatlan, hogy útjaim kifürkészhetetlenek, de hidd el, csak jó történik veled. Hagyj abba mindent, és bennem bízz, és az orvosokban, akiket érted küldtem. Meg fognak műteni, bár te nem akarod, de ezt a szerepet neked így írtam meg. Rajtad keresztül akarom megtudni, hogy milyen érzés ezen keresztülmenni. Köszönöm, hogy együttműködsz a Tervemben.

Nagyon szeretlek.

Találkozunk még.

Ölel:

A Jóisten.

Vagy:

Drága Gyermekem, Gabriella!

Tudom, számodra felfoghatatlan, hogy útjaim kifürkészhetetlenek, de hidd el, csak jó történik veled. Éppen azokat az embereket és alternatív módszereket küldöm el hozzád, akik segítségével magadtól is meggyógyulsz, és ráébredhetsz az erődre. A hitedre bennem és a teremtőerődre magadban. Az én hasonlatosságomra teremtettelek, emlékszel, ugye? ;-) Ne bízz az orvosokban. Ez egy próbatétel. Vagy segítesz magadon és én is megsegítelek, vagy áldozatot akarsz játaszani, és önként hajtod a fejed a karámba… műtőasztalra, és hagyod, hogy mások döntsék el a sorsodat. A döntés a te kezedben van.

Nagyon szeretlek.

Találkozunk még.

Ölel:

A Jóisten.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy egy érzés, egy találkozás, egy esemény azért van, hogy segítsen vagy hogy tévútra vigyen. Tipikus Halak vagyok, igaz? :-) Az egyik erre úszna, a másik arra. Tipikus Halak, de halászlének való ponty vagy harcos piranja...?

Végezetül jöjjön a Confiteor, amit naponta "mantrázok" magamban vagy ötvenszer:

Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Kérem ezért a boldogságos mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket és titeket testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz!